(milyen a horgász szerencséje…)

Én nem tudom, mire vágyakoznak általában az emberek. A magam részéről, ha nem is a legelső sorban, gyermekkorom óta vágyódtam arra, hogy egy nagy harcsa kilométereken és órákon át vonszoljon csónakon a Balaton vizén, majd hosszas küzdelem után megadja magát, hogy csöppnyit szomorú büszkeséggel tiszteleghessek a legyőzött nemes ellenfél előtt. Horgászbarátomnak, Rumi Ernőnek két esztendeje része volt ebben az élményben, egy nagy hal Arácsig vitte el, majd vissza is hozta. Utazásuk este kilenctől éjjel kettőig tartott, végül Ernő csupasz jobb karját a harcsa szájába dugta, s úgy emelte be a félmázsás ragadozót a csónakjába. Kezén, ahogy némi büszkeséggel mutatta, mély, véres nyomokat hagytak a sörtefogak. Mélységesen irigyeltem és tiszteltem ezért a kalandért.
Azon a napon, amelynek történetét most elbeszélem, tíz kiló különleges bolylit hozott nekem egy mesterhorgász, dél felé kijött velem a horgászhelyemre, s azt a tanácsot adta, hogy a ponty csemegéből öntsek be két kilót, mert úgymond a hal hasonlít egy olyan emberre, aki a sütöde előtt elhaladván megérzi a friss kenyér illatát, és rögvest étvágya támad. Este fél hét körül mentem vissza az alaposan beetetett helyre, Rumi Ernő – szokása szerint – már kint ült csónakjában, s mélabúsan tudatta velem, hogy megint nem jár a hal. Átmentem a karóimhoz, így harminc méternyire voltunk egymástól; étvágygerjesztőnek bedobtam még öt szem dió nagyságú bolylit, egyet pedig a legerősebb szerelékem horgára kötöttem. A bolyli még le sem ért, az úszóm máris kiemelkedett a vízből. Bevágtam. Semmi. Elsietted, mondta Ernő, s valószínűleg igaza volt. Újracsaliztam a horgot, bevetettem, s néhány másodperccel később megismétlődött az előbbi eset. Most azonban kivártam, s csak akkor vágtam be, amikor az úszó eltűnt a víz alatt, a zsinór pedig megfeszült. És akkor elszabadult a pokol. Valami iszonyú erő szinte kirántott a csónakból, az orsóm fékje visítani kezdett, olyan hangosan és kitartóan, hogy barátom hátrafordult és azt kérdezte: menjek segíteni? Szégyen a futás, feleltem, de gyere. Sikerült a csónakot eloldanunk a karókról, beemeltük a másik botomat, Ernő hátulról megtaszított az emelővel, így kijutottam arra a nagy nádtisztásra, ahol az óriáspontyokat szoktam kifárasztani. De néhány perc múlva megéreztem, hogy ez a helyzet merőben más. A hal odavitt, ahova akart, berántott a nádbokrokba, pörgött, s egyre a mélybe tört. Ez nem ponty, mondta úgy negyedóra múlva Ernő. Úgy látszott, a hal most érezte meg igazán a bajt, visszaindult a horgászkaróim felé, és az egyikre rátekerte a zsinórt. Ernő odaevezett, és sikerült az egyébként negyven kiló szakítószilárdságú zsinórt letekernie. Akkor a hal megindult velem a nyílt víz felé. Amikor megpróbáltam a felszínre húzni, ugyanazt éreztem, mint a legelején: az őserőt.
Íme, ez volt az álmom: egy nagy harcsa vontatta csónakomat az egyre erősödő nyugati szélben. Szemben, Siófokon villózni kezdett a viharjelzés. Ha erővel próbáltam felemelni a halat, vad kitöréssel felelt. Lassan sötétedni kezdett. Fél kilenc felé kezdtem érezni, hogy a hal már nem annyira erős, mint eddig. Megállapodtunk Ernővel, hogy ő az evezőjével lökődni kezd a part felé, szemben a hullámzással és a széllel. Ez a taktika bevált. Kiértünk a kis vízbe, és először bukkant fel a harcsa hatalmas feje. Ernő kievezett a partra, alsónadrágra vetkőzött, és beszállt a térdig érő vízbe. Attól kezdve kézzel irányította a csónakomat, miközben sikerült a harcsával egyre több levegőt nyeletnem. Végül odahúztam a csónak mellé. Ernő a fejére erőltette a szákot, és a nézők segítségével kivonszolta a partra. A harcsa pontosan olyan hosszú (százhetvenkét centi) volt, mint én.
Most, amikor ezeket a sorokat írom, az jár a fejemben, mennyire derék ember Rumi Ernő, s vajon hogyan végződött volna nélküle ez a kaland. Én nem tudom…