Mint a partra vetett hal

A magyar miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc és szlovák kollégája, Robert Fico egy héttel ezelőtti pozsonyi találkozójának sajtóvisszhangját úgyszólván az az egy kérdés uralta, hogy a minden jel szerint magyar nemzetisége miatt bántalmazott diáklány, Malina Hedvig ügyében mit és miként mondott – illetve nem mondott – a magyar kormányfő. Kezd unalmas lenni, hogy amikor és ahová csak kiteszi a lábát Gyurcsány itthonról, majd öntelten mosolyogva nyilatkozik diplomáciai „sikereiről”, egy-két nap múlva kitudódik, hogy egyáltalán nem arról, nem úgy esett szó a tárgyalásokon, amint ő mondta. Sokszor olyan ellentmondó a párbeszédek interpretálása, mintha nem is ugyanazok a partnerek találkoztak és beszéltek volna egymással. És ehhez még hozzá kell számolnunk, hogy nemzetközi kapcsolatokban szőr mentén bánnak az erre hajlamos politikus(ok) nyilvános megszégyenítésével, végül is kollégáról van szó, és az adott ország demokratikusan megválasztott vezetőjéről, akit kínos blamálni. Hogy mit gondolnak róla, az más lapra tartozik.
Szegény Malina Hedvig kálváriájának tárgyában Gyurcsány megint csak azt adta, amire alkatából és jelleméből futja: férfiatlan módon kikerülte az egyenes beszédet, és nemhogy nem állt ki a nyilvánvaló politikai prekoncepció áldozatává vált diáklány mellett, de még hazafelé is rúgott egyet a jobb érzésű megnyilvánulók felé. Akár azt is megkérdezhetnénk tőle, milyen íze volt Fico úrnak, miután a szlovák miniszterelnök utólag köszönetet mondott neki azért, hogy „elhatárolódott azoktól a magyar ellenzéki képviselőktől, akik azzal vádolták meg a Szlovák Köztársaságot, hogy politikai ügyet kreáltak Malina Hedvig esetéből”. Mintha még törlőpapírt is csináltak volna a magyar kormányfőből.
Nem öröm a Magyar Köztársaság öntudatosabb polgárainak, hogy a miniszterelnök rendre így képviseli a külfölddel szemben a magyar érdekeket, de ezt már rég megszokhattuk a kommunista (és exkommunista) politikusainktól. Ami azonban nehezen szokható és emészthető meg, az az, hogy a múlt heti tárgyalásokon mintha szó sem esett volna a két ország kapcsolatait immár a második évtizede legjobban megterhelő kérdésről, a Duna 1992. évi eltereléséről és annak a szó szoros értelmében katasztrofális környezeti és gazdasági következményeiről. Ez esetben is azt gondolhatta Gyurcsány, hogy nem lenne illendő dolog megsértenie vendéglátói nemzeti érzéseit – hiszen közismerten jó modorú ember. A szigetközi Duna és az egész régió állapota azonban a legkevésbé sem ad okot udvariaskodásra.
A Győrben megjelenő Kisalföld két egymást követő lapszámában megrázó összegzés jelent meg a Duna-elterelés eddigi felmérhető veszteségeiről. Cséfalvay Attila tanulmányából kiolvasható, hogy már százmilliárdokra rúgnak a forintban is kifejezhető károk, amit pedig a természetes környezetben – állat- és növényvilágban, ivóvízkincsben, talajerőben és más ökológiai szisztémákban – el kellett és ezután el kell szenvednünk, egyelőre fel sem becsülhető. A fenékküszöb 450 millióba, a szivattyús vízpótlás 336 millióba, az egyszeri halpusztulás 120 millióba, a szakértők munkája 2,27 milliárdba került a Duna elterelése után – olvasható a tanulmányban –, az igazi veszteség azonban az, hogy eddig senki egy fillért nem fizetett az elszenvedett károkért.
Az Állami Számvevőszék 2000-ben megvizsgálta a Szigetköz környezetvédelmi feladataira fordított pénzforrások felhasználását. Bár az államközi szerződést a magyar fél már 1989-ben felmondta, ennek ellenére a „C variáns” megépítésére, a várható változásokra való felkészülés dokumentumait nem találták. A vízügyi tárca a közvetlen kárelhárításra és vízpótlásra 1993 után „csupán” egymilliárd forintot használt fel, a vízi közlekedés ellehetetlenülése miatt szükségessé vált infrastrukturális fejlesztések (és fenntartások) azonban ennek a többszörösébe kerültek és kerülnek. Új utakat, közlekedési műtárgyakat kellett építeni, az olcsó vízi szállítás helyett a drágább és a környezetet sokkal jobban terhelő gépjármű-közlekedésre kellett átállni. Az elterelés miatt megváltoztak a termőhelyi viszonyok, a talajvízszint süllyedése és a tavaszi áradások elmaradása következtében visszaesett a hagyományos nyár-fűz erdőgazdálkodás. Évente 55 millió a faállomány vesztesége, harmincszázalékos a növekmény visszaesése. Nagy kárt szenvedett a vadgazdálkodás, ezzel kapcsolatban is az idegenforgalom és a turisztika: a hazai és külföldi vadászvendégek elmaradása éppúgy pénzt von el a régióból, mint a vízi túrázási lehetőségek romlása.
A Szigetközben megváltozott hidrológiai viszonyok károsan hatottak halbiológiai és halgazdálkodási szempontból, a folyami halak élettere az elmúlt másfél évtizedben jelentősen leszűkült, az azelőtt halászattal foglalkozók jó része elveszítette a megélhetését. Az évezredek óta stabil természeti viszonyok megváltozása, az ökológiai egyensúly felborulása nyomán újfajta biológiai kártevők jelentek meg a Szigetközben, a vadak körében elterjedt a májmétely, miután a betegséget terjesztő iszapcsigát a vízjárások nem öblítik ki a területről. A számvevőszék adatai szerint a mezőgazdaságot ért károk évente félmilliárd forintot tesznek ki. Rengeteg pénzbe kerül az egyre dráguló, energiaigényes öntözés. Az igazi, horribilis mértékű anyagi veszteségeket az egész ostoba vízlépcsőprojekt beindítása, majd a ránk nézve hátrányos megszakítása okozza. Magyar részről 400 milliárd forint volt a befektetés, emellett a Nagymarosnál elvégzett, majd visszaállított munkák 500 milliárdba kerültek, 2016-ig törlesztenünk kell az alapszerződésben. Ez utóbbiakért persze nem nyújthatjuk be a számlát a szlovákoknak, a fentebb felsorolt – még korántsem teljes – kárlistánkért azonban jogos és indokolt a követelésünk az okozó szomszéd országgal szemben. A nemzetközi jog szerint a másoknak okozott hátrányokért kártérítés jár, a vízmegosztásra a hágai Nemzetközi Bíróság érvényben lévő ítélete pedig amúgy is kötelezi Szlovákiát.
De miért is kellene strapálniuk magukat, ha a magyarok nem reklamálnak?
Tehát lett volna éppen miről tárgyalnia a felelős magyar miniszterelnöknek a szlovák kormányfővel a bántalmazott és magalázott magyar lány ügyén kívül is. Tekintve, hogy 2005 óta mindkét ország az Európai Unió tagja, „belügyek” úgyszólván nincsenek, a vitás – emberi jogi, választási, népképviseleti, kisebbségi – kérdéseket a brüsszeli normák szerint számon lehet kérni Pozsonytól.
Csak megfelelő ember kell a megfelelő helyre, nem pedig nemzetközi köznevetség tárgyát képező politikai viccfigura.