Poloskairtás helyett kivégzés

Negyvenkilenc évvel ezelőtt, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, az 1956-os forradalom miniszterelnökét és társait a Kozma Sándor utcai börtönben. Az alábbiakban arra tekintünk vissza, mi vezetett a per előkészítéséhez, illetve milyen közjátékok előzték meg a kivégzést. Kállai Gyula vetette fel először 1957. január 29-i intézőbizottsági beszámolójában, hogy Nagy Imre esetében nem kellene-e bírósághoz fordulni. Vélhetően előtte egyeztetett Kádár Jánossal, és megállapodtak: egy úgynevezett nagy pert készítenek elő Nagy Imre és társai címszó alatt, amelyben az „ellenforradalom” valamennyi vezető személyisége helyet kap. A február 22-i politikai bizottsági ülésen Kállai már annak a véleményének adott hangot, hogy nem elegendő annak a megállapítása: csak hibát követtek el, vagy megnyitották az „ellenforradalom” számára az utat. „Ennél tovább kell menni – mondta Kállai –, hogy Nagy Imre árulást követett el…”
Az SZKP KB elnöksége március 4-én külön napirendi pontként foglalkozott Nagy Imrével és csoportjával. Az elnökség szükségesnek tartotta, hogy az ülésen kialakított véleményt Kádár Jánossal megismertesse. Ezzel a feladattal Malenkovot és Bulganyint bízták meg. Március második felében Kádár János vezetésével párt- és állami küldöttség utazott Moszkvába. Ott felmerült, hogy a Rákosi-, illetve a Nagy Imre-ügyre közösen keressenek megoldást. (Megegyeztek, hogy Rákosit csak akkor engedik haza, ha Kádár hozzájárul. Cserében viszont Kádár teljesíti Hruscsov, azaz a szovjet vezetés valamennyi igényét.) Hazaérkezése után Kádár az április 2-i intézőbizottsági ülésen kiemelte: „Szóba került Nagy Imre kérdése is. Mi vetettük fel. [Nem biztos, hogy így volt! – K. A.] Az elvtársak helyeslik, hogy megfelelő, szigorú felelősségre vonást eszközöljünk. [Az] Elvtársak nézete szerint a megfontolás tárgyát képezheti, hogy rövidebb vagy hosszabb idő múlva kell-e a felelősségre vonásnak megtörténnie, de helyeslik, hogy ez megtörténjen. Akik már a dolgokkal foglalkoznak nálunk, azt mondják, hogy a büntetőeljárás nem kerülhető el, mert tényleges bűncselekmények tömegéről van szó. Ahány embert kihallgatnak árulásért, mind arra hivatkoznak, hogy Nagy Imrétől és Losonczytól stb. kapták az utasítást.”
Megbilincselve hozzák haza április 17-én Nagy Imrét és társait Romániából, és a Gyorskocsi utcai börtönbe szállítják őket. A vizsgálati szervek a politikai vezetés szűk körének instrukciója alapján és folyamatos ellenőrzés mellett kezdik meg Nagy Imre és társai politikai perének előkészítését, és ide csatlakoztatják a Maléter és társai ügyet is. A Belügyminisztérium II-es főosztálya május 11-én teszi le Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes asztalára Az ellenforradalom vezető erői elleni harc feladatai című tervezetet. Már a tervezet címe is megdöbbentő: harcolni akarnak azok ellen, akik az ő börtöneikben vannak? A tervet négy hónap alatt kívánják végrehajtani, de nem sikerül. A PB június 22-re hívja össze a pártértekezlet előkészítésével foglalkozó KB-t, amelyen Kádár János beterjeszti, hogy „…ezentúl a Nagy Imre-csoportot úgy kell kezelni, mint akik átmentek az ellenség táborába”.
A BM akkori II/8-as vizsgálati osztályának vezetője augusztus 10-én arról számolt be, hogy Nagy Imre és társai ügyében a nyomozati anyagot lezártnak tekintik. Szigorúan titkos jelentésében Biszku Bélának javasolta nyolcvannyolc előzetes letartóztatásban lévő személy bíróság elé állítását. A nyomozás lezárásához minden együtt volt, de a büntetőeljárás elindításához szükséges szovjet hozzájárulás még váratott magára. Szeptember 10-én a magyar ügyet tárgyalják az ENSZ-ben, november 7-én pedig 1917 negyvenéves évfordulóját ünneplik. Ezek az események „hátráltatják” a tárgyalás elindulását. Időközben sor kerül a nemzetközi kommunista pártok tanácskozására is, amelyről hazatérve, november 29-én Kádár arról számol be, hogy a Nagy Imre-kérdésben kifejtett álláspontját a testvérpártok elfogadták. December 16-án aztán a vizsgálati szervek megkapják a hozzájárulást is a büntetőeljárás megindításához.
Halustyik Mihály rendőrnyomozó százados, a vizsgálati osztály munkatársa 1958. január 10-én az ügyészi szervek és a kijelölésre kerülő népbírósági tanács számára a megfelelő tájékoztatás és eligazítás érdekében feljegyzéseket készít. Ugyanakkor megértetik a vádlottakkal, hogy helyzetüket főleg az ronthatja, ha a legfelsőbb politikai vezetés tagjait, elsősorban Kádár Jánost és Münnich Ferencet egy-egy kérdéssel kapcsolatban a nevükön említik, azok felelősségét hangsúlyozzák. A vádlottak ezt hellyel-közzel meg is tartották. Szilágyi József volt csak a kivétel, akit ezért el is különítettek.
Végrehajtották a Gyorskocsi utcában a tárgyalás technikai munkálatait, lezárták a tárgyalóteremhez vezető lépcsőházat és folyosókat, lehallgató- és hangrögzítő készülékeket telepítettek a helyszínre, a tárgyalóteremben filmesek dolgoztak. Az első tárgyalási nap 1958. február 5-én volt. De másnap el is napolták a pert. A hivatalos jegyzőkönyvek a mai napig nem említik, mi is történt valójában, illetve csak arról írnak: Radó Zoltán tanácselnök megbetegedett. A valóság ezzel szemben az, hogy az egyik tízperces szünetben telefonhoz hívták. Öt-hat percig telefonált, s utána visszament a tárgyalóterembe. Egy következő tízperces szünetben újfent telefonhoz kérték. Ezután bejelentette, hogy a pert elnapolják. A hivatalos indoklás az volt, hogy Radó a tárgyalás folytatásának felfüggesztését és az ügy pótnyomozásra való visszaadását javasolja… A kérdés a mai napig nyitott: ki telefonálhatott neki, vagy kinek az üzenetét tolmácsolta a telefonáló?
Ami szintén tény: 1958 elején a szovjetek nagy diplomáciai offenzívába kezdtek, és bejelentették például, hogy a szovjet hadsereg létszámát 300 ezer katonával csökkentik. „Mit tudunk most csinálni? – kérdezte a halasztás bejelentés után Kádár. – 1. Elhalasztjuk. 2. Befejezzük, de befolyásoljuk a peres eljárást, hogy olyan ítéletet hozzanak, ami nem élezné a nemzetközi helyzetet. Ez a variáció azonban nagyon rossz lenne… ha makacsul végigvinnénk eredeti elgondolásunkat, sokat ártanánk…”
A per lefolyásáról itt és most részletesen nem szólunk, inkább a következményekről. A szigorúan őrzött és elkülönített vádlottak a tárgyalás befejezése után néhány percre az előtérben magukra maradtak, és néhány szót válthattak egymással. Ezt követően visszavitték őket a zárkáikba, és újból orvosi vizsgálat várt rájuk. Aztán már csak arra maradt idejük, hogy összeszedjék személyes holmijaikat. Beszállították az elítélteket a „Rabóba”, és megfelelő kísérettel elindultak velük a Budapesti Országos Börtön felé. A szállítóparancsnok megkapta az útvonalat, de a Körúton nagyobb tömegmozgást észlelt, ezért eltért a megadott iránytól. (Emiatt aztán szigorú figyelmeztetésben részesült.) Időközben – egy héttel korábban – a Belügyminisztérium politikai osztálya teljesen kiüríttette a Gyűjtő kisfogházát azzal az indokkal, hogy poloskairtás, azaz ciánozás lesz, és senkit sem engedtek az épületrészbe. Június 14-én, szombaton aztán a politikai osztály emberei nyitották ki az ajtókat, és átvizsgálták a Kisfogházat.
A Gyűjtő parancsnokát értesítették ugyan, hogy hétfő hajnalban kivégzés lesz, de hozzátették: ez belső intézkedést nem kíván. Tihanyi János alezredesnek, intézetparancsnoknak és a Budapesti Országos Börtön őrparancsnokának kivételével senkinek sem volt tudomása arról, hogy mi is történik. Politikai gyilkosság.