Szobor Bubiknak

Maglód a fővárosi agglomeráció egyik szépen fejlődő települése – tavaly már városi rangért is folyamodtak a közigazgatási illetésekhez. Van egy remek művelődési házuk, melyet kézenfekvő nyelvi leleménnyel MagHáznak neveztek el, s most megújult: háromnapos programsorozattal ünneplik a hét végén a szívvidító eseményt. De nem ezért írok most e nagyközségről, noha ebben a falanxszerűen versenyképessé silányított világban mindig örvendetes, ha egy összetartó közösség még komolyan áldoz a haszontalannak tekintett kultúrára. Ami megragadta a képzeletemet, az a péntek esti ünnepi gála, ami egy tragikusan korán elhunyt nagy színművészünkhöz kapcsolódik. A szép új maglódi színháztermet ugyanis Bubik Istvánról keresztelik el, s a névadó ünnepségen a régi pályatársak – honi színjátszásunk színe-java – is fellépnek a deszkákra: Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Götz Anna, Kubik Anna, Nemcsák Károly, Ráckevei Anna, Rémi Tünde, Rubold Ödön, Sasvári Sándor, Tolcsvay Béla, Trokán Péter, Sipos András, továbbá a White Woodoo Bubik István Ütős Emlékzenekar. (Emlékezhetünk: Bubik legalább annyira szeretett és tudott is dobolni, mint játszani.) Ám ez csak az előjátéka annak, hogy Bubik István domborművét – Babos László szobrászművész alkotását – is leleplezzék.
Mi köze Bubiknak Maglódhoz? – ütött szöget a fejembe. Tudtommal nem ott született, nem ott cseperedett. Viszont ott lépett fel utoljára – világosítottak fel a maglódi lokálpatrióták. Nos, ez igazán szép. Egyetlen elhivatott csepűrágó sem álmodhat magának szebb halált (halhatatlanságot), mint a színpadon bevégezni a földi pályát. S még ha ez fizikailag nem is mindig teljesül (bár volt például Mercutio is), a maglódiak gesztusa mindenképp széles kalaplengetést érdemel.
Bubik – s ez igazán megdöbbentő – még ma sem töltené be az ötvenet. Szűkre szabott karrierjében mégis volt Ádám, Csongor, István, Bánk, Agárdi Péter (nem az aczélista médiakurátor, hanem a néma levente), sőt még Jézus is a Godspellben. Jómagam a Tartuffe nagy képmutatóját látva kezdtem el hitetlenkedni, hogy ez a keserű cinikus csupán négy évvel idősebb nálam. Ott téblábolt a bulvárlapok címoldalán (a Nyolc évszak óta kedvence volt a tévéfogyasztóknak is; remek szerelmespárt alkottak például Eszenyi Enikővel; Kubik Annával meg a hasonló vezetéknevükről adtak elő kuplét), de Bubik kitüremkedett a sztárvilág rubrikáiból. Azzal például nemigen tudtak mit kezdeni a szenzációiparosok, hogy ünnepelt művész létére egyszer csak angliai száműzetésbe vonult, ráadásul rakodómunkásnak. Persze volt aztán bombasztikusan megkomponált visszatérés: sokáig szigorúan titokban tartották, hogy Amerika felfedezésének fél évezredes jubileumán ő lesz a magyar musical-Kolumbusz.
Most meg dombormű lesz belőle. Szobor. A nehéz emberből, a szókimondóból, aki – roppant korszerűtlenül, a politikai korrektség legteljesebb hiányával – pártszimpátiáit sem rejtette soha véka alá. Korábban Latinovitsról, később róla, majd pedig Kaszás Attiláról ötlött az eszembe: minő igazságtalanság, hogy ők már soha nem lehetnek a Nemzet Színészei. A politika szükségképpen életműben gondolkodik, úgyszólván lezárt pályákban, amihez kiválóan illik a 62 éves nyugdíjkorhatár. Ki vitatná el e címet egy Törőcsiktől vagy egy Darvastól? Ám ez a bürokratikus megközelítés nem számol a lángoló lelkűekkel, akik önmagukat is idő előtt elégetik: elhasználják, elemésztik, balesetbe hajszolják. Ők az örök torzók, akik halhatatlanságukkal halandóságunkra emlékeztetnek bennünket. Így aztán amíg lesz, aki látta őket játszani, a nemzet színészei maradnak.