Töpörödik, mint szilva a napon

Marx óta hivatalosan is tudjuk, hogy a kis hal megeszi a nagy halat, ám a kishalak nem adják fel. Egymás után indulnak az új helyi kereskedelmi rádiók – a főváros környékén most is egy sor új hangot regisztrálhatunk –, abban a reményben, hogy sikerül megkapaszkodniuk a kiismerhetetlen médiapiacon. Azután egyszer csak érzik, hogy a lendület és lelkesedés lanyhult, a tulajdonos már nem olyan szívesen költi a pénzét a fogyatkozó hallgatótábor szórakoztatására, majd megjelenik a nagy hal. Tátott szájából hízelgő hangok gurguláznak elő. A rádiósok hisznek neki. Egészen addig, míg a szerződést alá nem írják. Akkor derül ki ugyanis, hogy a nagy hal tesz a kisrádió teremtette értékekre meg a maroknyi hallgatótábor lelkesedésére, neki a frekvencia kell, hogy még nagyobb, még kövérebb lehessen.
Miközben azt látjuk, hogy a tőkeerős helyi kereskedelmi rádiók e módszerrel lassan országossá válnak, a közrádió töpörödik, mint a napra kitett szilva. Valójában és végeredményben meg lehet alkotni az ideális méretű közrádiót, amelyik belefér egyetlen épületbe, számszakilag tökéletesen üzemel, kicsi a rezsije, belég, kilég stimmel, csak ez a közrádió kisüzem lesz, nem pedig jól informált, ötletdús szellemi műhely. Jelen pillanatban is rettegő rádiósok tömege várja, hogy húsz-harminc éves hűség után kitelik-e az ideje. Műsora már nincs, fizetést még éppen kap, de már nem tudja, mire, és lehet, hogy holnap már nem érvényes a belépőkártyája sem. A holmijáért még bekéredzkedhet.
Valóban nem igényel nagy létszámot az a műsorstruktúra, amelyik az elmúlt héten rajzolódott ki. Egy-egy műsorsáv néhány állandó emberre épül csupán, délután pedig leadják még egyszer ugyanazt, hátha valaki nem hallotta. Szikár kis program, amely ellen a hallgatók egyre hangosabban tiltakoznak. Megszokták például, hogy a Reggeli krónika olyan szolgáltatás, amelyik a munkába indulást segíti. Az ember reggel jön-megy, nincs ideje dermedt figyelemmel ülni a rádiója előtt. Időnként belehallgat az időjárásba, még gyorsabbra fogja a pontos idő hallatán, és aggódik, hogy megint dugó van, el fog késni. Akit ilyenkor a koalíciós válság izgat, vessen magára. Most azonban úgy nyakon van öntve bonyolult és érdektelen belpolitikával, hogy még a reggelitől is elmegy a kedve. Főként, ha a főpincért Szénási Sándornak hívják. A múlt hét az övé volt, ez a hét Hatvani Tóth Erikáé. Melléjük jut még két szerkesztő: Szente László és Kiss Gábor István. Minden hétköznap hattól kilencig. Ez lenne a Reggel, vagy ahogy adás közben emlegetik a 180 perc, mely markánsan képviseli, mit is jelent a Kossuth rádió új szlogenje: A megújult szavak ereje.
Lebutított szóáradat ez. A rádió élménye éppen a hang színessége, a témák sokfélesége, a műfajok változatossága. A jó rádió nemcsak szolgáltatás, hanem művészet, az ország legnagyobb hangversenyterme, könyvklubja, színháza is, amelybe még a legrosszabb előadást is néhány száz, de legalább néhány tízezer ember hallgatja. Túl intellektuális, óvták gyakran a Kossuthot. Hát ez a formálódó új közrádió már bizonyosan nem az értelmiségnek szól, hanem a kereskedelmi televíziók népének, akik leszoktak a gondolkodásról. Azt eszik reggelire is, amit eléjük tesznek.
Nyilvánvalóan folyik ugyanakkor a sztárképzés, ezért gondolta az új menedzsment, hogy felfuttat embereket. Nagy pénzért újakat is vett, mert a régiekben már nem látott fantáziát. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ha egy közrádió drasztikusan csökkenti a stábját, azzal beszűkíti az érdeklődési körét, a témakínálatát. És maradnak maroknyian azok, akik eldöntik: miről szólhat a közszolgálati rádió – a mi pénzünkből.
(Reggel – Kossuth rádió)