A többszintű állampolgárság

Aki gyakran jár a határon túli magyarlakta területeken, az pontosan tudja, hogy a kettős állampolgárságról rendezett 2004. december 5-i népszavazás eredménye nehezen gyógyuló sebet ejtett legtöbb külhoni nemzettársunkon. Gyakorlatilag mindegyik jelentős politikai erőtől hallhatjuk, hogy a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) rossz időpontban rossz kérdést tett fel, amiben sok az igazság, hiszen rendkívül amatőr és óriási károkat okozó akcióról volt szó. Tény, hogy Patrubány Miklós MVSZ-elnök és fegyvertársai azért kerülhettek helyzetbe, mert a parlamenti pártok 1990 óta eléggé el nem ítélhető módon ellazsálták a kérdést. Az ominózus népszavazásig 14 éve lett volna a rendszerváltó elitnek arra, hogy a határon túli magyarok számára lehetőséget biztosítson az anyaországi állampolgárság megszerzésére, persze oly módon, hogy – az ukrán törvények miatt Kárpátalját leszámítva – a szülőföldjükön maradva megtarthassák eredeti állampolgárságukat is. Sőt, bizonyos szempontból a jogi státus visszaadásáról lehetne szó, hiszen a Kárpát-medencei magyarok között alig akad olyan, akinek a felmenői között ne lettek volna magyar állampolgárok. A kontinensen nincs még egy ország, amely ilyen sután járt volna el e nemzetstratégiai kérdésben.
Kétségtelen, nemzetpolitikai szempontból a legjelentősebb tett a rendszerváltozás óta az Orbán-kormány kezdeményezte státustörvény elfogadása volt, mivel az a kedvezményeken és a támogatásokon túl megszüntette a jogi idegenséget az anyaországi és a külhoni magyarok között. Ne felejtsük, hogy a jogszabályt az MSZP is elfogadta, az SZDSZ véleménye pedig a parlamenti matematika miatt egyszerűen nem számított. A gond az volt, hogy a polgári kormány hivatalba lépése után három esztendővel, 2001 kora nyarán sikerült csak ez a jogi aktus az Országgyűlésnek, ahelyett, hogy legkésőbb 2000 elejére elfogadták volna a törvényt. Ebben az esetben még lett volna másfél esztendő arra a kampányig, hogy még egy, a szocialistákkal egyeztetett jogszabálytervezetet sikerre vigyenek. Mivel a baloldal vezető ereje elsősorban attól félt és tart ma is, hogy a határon túli magyarok szavazhatnának a választásokon, ezért brit mintára a többszintű állampolgárságot lehetett-kellett volna ösztönözni. Hiszen végtére is az jogos felvetés, hogy csak azok voksolhassanak az országgyűlési választásokon, akik életvitelszerűen itt élnek.
Sajnos, az Orbán-kormánynak nemzetpolitikai szempontból a rendelkezésére álló parlamenti ciklust nem sikerült kihasználnia, a polgári pártoknak pedig – az előzetes várakozásokkal ellentétben – nem adatott meg még négy év kormányon, így a Magyarok Világszövetsége nemzetpolitikai szempontból jobbról tudott előzni. A Fidesz csapdahelyzetbe került, és vezetői ugyan sejthették, hogy egy ilyen jellegű referendumon nem könnyű átvinni a lécet, de kényszerűségből odaálltak az MVSZ kezdeményezése mellé. Nem is volt nagyon más lehetőségük; hasonlóan határozott korunk egyik legjelentősebb nemzetstratégája, a felvidéki Duray Miklós, aki ugyan ellenezte, hogy a fentiekben népszavazás döntsön, de amikor elvált, hogy megkérdezik a magyarországi polgárokat, akkor odaállt az ügy mellé, pedig őt belpolitikai okok erre nem is szorították. A legnagyobb ellenzéki párt tehát jól döntött, abban viszont hibázott, hogy nem magyarázta el a szavazóknak: a népszavazás sikeressége mellett is a kettős állampolgárságot rendezni hivatott jogszabályt tartalmi szempontból csakis a parlament határozhatja meg.
A másik nagy gondnak az bizonyult, hogy a polgári tábor szavazóinak csak mintegy kétharmadát sikerült mozgósítani, ami szintén a kommunikációs hibáknak tudható be. Ráadásul hiába állt az igen mellé számos más népszerű személyiség mellett Hegedűs Zsuzsa, a debreceni főrabbi, sőt még Anettka is, Gyurcsány Ferenc elkönyvelhette első nagy, országos legitimációs sikerét, függetlenül attól, hogy ezzel példa nélküli módon megalázta s meggyalázta a határon túli magyarokat, és végső soron az egész nemzetet.
Hasonló veszély most is fennáll, ugyanis az MVSZ újra népszavazásra akarja vinni a kérdést, igaz, az Alkotmánybíróság elé került a kezdeményezése, de könnyen előfordulhat, hogy Patrubányék ismét szabad jelzést kapnak a taláros testülettől, és akkor számíthatnak arra a mintegy negyedmillió honi radikálisra, akik – nem feltétlenül elítélendő módon – rendszerint az érzelmi politizálás mellett teszik le a garast. Akkor pedig újra lesz népszavazás, amelyet Fidesz immár – helyesen – nem támogat. Hiszen egy még nagyobb érdektelenségbe fulladó referendum után teljes apátiába esnének a szomszédos országokban élő magyarok. Ez pedig talán már végképp jóvátehetetlen lenne. Jó, ha tudjuk, 2004. december 5-e után a határon túli magyar ifjak kétszer is meggondolják, hogy az anyaországban vállaljanak munkát, ugyanis a többségük nem nagy örömmel jön olyan helyre, ahol nem igazán szívesen fogadják őket. Igaz, itt alacsonyabbak a bérek, mint Nyugaton, de a nyelvi, kulturális akadályok elhanyagolhatók. Vagyis egy-egy, de valami alapján dönteni kell. Tehát, ha egyes fiatalok otthon nem boldogulván úgy határoznak, hogy máshol próbálnak szerencsét – és ezt senkinek nincs joga megkérdőjelezni, még ha a magyar szállásterületek megőrzése mindenhol kívánatos is –, nos, akkor legalábbis minden etikus eszközt latba kellene vetni, hogy nálunk keressék a kenyérre s egyebekre valót. Hiszen ez gazdaságilag is jó Magyarországnak, lelki szempontból fontos az összes (!) nemzetrésznek, nem beszélve arról, hogy így lényegesen kisebb az esélye annak, hogy az illető ifjú idegen ajkú párt találva magának „gondoskodjon” arról, hogy egy harmadik országban a gyermekei kikerüljenek a magyar oktatási rendszerből, és végső soron a nemzet kötelékéből.
Magyarországon a társadalom elöregedése miatt egy évtizeden belül valószínűsíthetjük, hogy kóros munkaerőhiánytól és a szociális ellátórendszer megroppanásától fogunk szenvedni, amire a legjobb gyógyírt a külhoni magyarok jelenthetik. Ezt feltehetőleg az MSZP jó néhány meghatározó politikusa, számos platformja és komoly számú szavazója is képes elfogadni, de csak akkor, ha világossá válik: a kettős állampolgárság bevezetése esetén csak azok szavazhatnak majd, akik életvitelszerűen ezen a 93 ezer négyzetkilométeren élnek. A Fidesznek, illetve a KDNP-nek, egyeztetve az – ebben az ügyben egyébként kivételesen korrekt nézetet képviselő – MDF-fel és természetesen az MSZP-vel, nem lenne haszontalan kidolgoznia brit mintára a többszintű állampolgárság honi modelljét, még akkor is, ha ezt egyszer már a koalíció szakértői véleményekre hivatkozván elvetette. Európában ugyanis minden érintett államnak sikerült külföldi nemzettársai vonatkozásában életképes megoldást találnia, mi sem maradhatunk adósok.
Kétharmados kérdésről lévén szó, az SZDSZ véleménye pedig nem kell, hogy számítson, különösen olyan körülmények között, hogy a szocialista törzsszavazók, köszönhetően a kormány riogatásainak, egymillió ázsiaitól még a határon túli magyaroknál is jobban félnek.