Családon belüli erőszak: a jog nem segít

Kevesen tudnak a családon belüli erőszakról, vagy csak nem beszélnek róla. Az utóbbi feltételezés biztosnak látszik: a verés, kényszerített közösülés okán érzett szégyen a legtöbb esetben hallgatásra sarkallja a sértettet. A statisztikákból vélhetőleg csak a töredéke derülhet ki a borzasztó eseteknek, a társadalmi kontroll és igazságszolgáltatás hatékonysága finoman szólva is megkérdőjelezhető.

Magyarországon élete során minden ötödik nővel előfordul, hogy élettársa, férje vagy apja rendszeresen megüti: ez napjainkban mintegy egymillió magyar nőt jelent; hetente egy nő bele is hal a családon belüli erőszakba – áll az Amnesty International (AI) családon belüli erőszakot vizsgáló elemzésében. Az AI szerint a halálesetek nem váratlanul, előzmények nélkül bekövetkező tragédiák, hanem olyan folyamatok végpontjai, amelyek megállíthatók lennének, ha a magyar jogi rendszer megfelelő védelmet biztosítana a nőknek. – Jelenleg nincs a családon belüli erőszakról szóló integráns törvénycsomag, azonnal elrendelhető távoltartás (jelenleg az csak büntetőeljárás részeként vehető igénybe), megfelelő menedékházrendszer, kiképzett rendőri és jogalkalmazó szféra, illetve megfelelő és ingyenes látleletvételi lehetőség – állítja a tanulmány.
A sértettek hallgatnak
A családokban – főként a kultúra főáramának, a „mainstream kultúrának” perifériáján vagy azon túl élő családokban – előforduló brutalitások áldozatai igen gyakran rejtve maradnak mindenfajta felmérés előtt, mindenekelőtt azért, mert képtelenek a családon belüli agressziót bűncselekményként érzékelni, meg aztán joggal tartanak is az agresszor bosszújától – fejtegeti Ranschburg Jenő Erőszak a családban című írásában. A neves pszichológus szerint ugyanakkor más okok is szerepet játszanak abban, hogy a családon belüli erőszak statisztikái – így vélhetőleg az AI adatai is – foghíjasak. – Ilyen ok például az is, hogy az áldozat egyszerűen letagadja a bántalmazást, például azért, hogy megőrizze a család egységét, vagy mert emocionálisan és anyagilag is kiszolgáltatott az elkövetőnek. Nem beszélve arról, hogy a bántalmazott csecsemő vagy a magatehetetlen idős ember képtelen bármiféle – statisztikailag regisztrálható – jeladásra, így a hivatalos szervek számára gyakran csak a halála teszi nyilvánvalóvá, hogy brutalitás áldozata volt – fogalmaz a szakember.
Nem egyedi eset
Béres Mária esetében azonban nem beszélhetünk a vészjelzés hiányáról, 100 százalékos rokkantsága dacára nem fél beszámolni a vele történtekről. Ám a tragikus körülmények ettől még nem változnak, az igazságszolgáltatás érzéketlennek és tehetetlennek látszik. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Öcsöd talán minden lakója ismeri, tudja, min megy keresztül a csaknem teljesen magatehetetlen hölgy, megoldás mégsem látszik. A falusi közösség hallgat.
A családi ház ablakán kistermetű középkorú nő hajol ki, hogy odaadja a bejárati kapu kulcsát. Maga nem tud ajtót nyitni, több éve már, hogy százszázalékos rokkantnak nyilvánították. Belépve az udvarra rend, szőlőlugas, virágok fogadják az embert, látszólag minden a legnagyobb rendben. Az asszony saját tulajdonú házában „él” volt férjével. Arra, hogy miért laknak még mindig együtt, ha elváltak, úgy felel: Imre se veled, se nélküled alapon gondolkodik. A tiszta kis szoba, amely menedékre hasonlít, tele van Mária összes holmijával. – Be szoktam zárni az ajtót, sokszor van, hogy nem is beszélhetek, mert akkor baj lesz – mondja az asszony. A volt férj évek óta bántalmazza.
Mária, aki női szabóként dolgozott a szőrmegyárban, a kor „nagy embereinek” varrt kabátokat. Sokat olvas, tájékozott. Bizalmasan mesélni kezdi élete minden apró mozzanatát. Azt mondja, nincs vesztenivalója, csak szeretné, ha példájából erőt merítenének mások. Egy május 10-re keltezett bírósági határozatban, amely a volt férje ellen tavaly tett feljelentésből született eljárást zárja le, az áll: védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett súlyos testi sértés bűntettének kísérlete miatt (…) a gyanúsítottal szemben a nyomozást megszüntették. A feljelentés is egyike volt Mária azon erőlködéseinek, amellyel szerette volna bizonyítani volt férje bűnösségét. Azt, amikor fejét az ajtófélfába verte, megrúgta, vagy rá akarta gyújtani a házat.
Közösség nélkül
Máriának két gyermeke van, fia hadnagy a helyi rendőrségen. – El akarta törni egyszer a nyakcsigolyámat, fojtogatott. Utána úgy gondoltam, mint anya adok neki egy esélyt, mert nem akartam kidobatni az állásából. Azóta már nem hisznek nekem a rendőrségen, pedig ez lett volna az egyetlen esélyem. Akkor nyilvánítanak bolonddá, amikor akarnak, mivel a fiam rendőr – számol be Mária a helyzetről. Tett feljelentést a Kunszentmártoni Városi Ügyészségen is, ám az igazságszolgáltató a végzésben csak annyit állapított meg: Szántó Imréné kétségkívül fennálló betegsége miatt is depresszióra hajlamos, személye elleni támadást vél ott is, ahol erre semmi alap nincs. – A körzeti megbízottak pedig az állásukkal játszanak – teszi hozzá az asszony.
Mária elmondása szerint volt férje azóta bántalmazza, amióta nem tud dolgozni. A brutális férj – aki tiszta pillanataiban nem tagadja tetteit – alkoholfüggő és pszichiátriai kezelésre szorul, antidepresszánst szed. Mária már az esélytelenek nyugalmával meséli, hányszor járt kórházban a bántalmazások következményeként. Amikor kérte, hogy háziorvosa vegyen látleletet sérüléséről, ő azt annyiban fogalmazta meg: „fájlalja a kezét”. Így nem tudja bizonyítani a hatóságok előtt, mitől keletkeztek sérülései.
A nehéz sorsú asszony jogorvoslatot nem kapott, ügyvédet már nem tud megfizetni. A házat, amelyben lakik, szeretné eladni, mert nem tudja fenntartani. Ezt azonban a férj nem engedi, annak ellenére, hogy a válás során megállapított vagyonmegosztásban szerepel: csak Mária adhatja el a közös ingatlant.
Nem lapunk az első, amely beszámol az esetről. A Magyar Hírlap hat esztendeje már járt Máriánál. Az asszony elmondása szerint a polgármester akkor beszedette a lapot az újságárusoktól. A vélhetőleg nem példa nélkül álló eset kapcsán Balog Zoltán, a parlament emberi jogi bizottságának elnöke úgy fogalmazott: az igazán komoly probléma abban keresendő, hogy a közösségek, a csoport nyújtotta kontroll és erkölcsi törvények – főként az elmúlt évtizedekben – nem működtek-működnek, sok esetben nyom nélkül eltűntek. – Amíg az ateista és individualista társadalom valóban magánügyként kezeli a családon belüli erőszakot – legyen az bármilyen módon elkövetve –, addig például az egyházi közösségek ellenőrző képessége vitathatatlan. Ahol ez megvan, sokkal kisebb eséllyel történhet az öcsödihez hasonló eset – fogalmazott Balog.