Hatásos-e még az Orbán-fóbia?

A kolozsvári Krónika című lapnak nyilatkozó Orbán Viktor jóvoltából újra napirendre került a hazai belpolitikai élet egyik legizgalmasabb kérdése. Vajon ki lesz a Fidesz kormányfőjelöltje a 2010-es választásokon? Mekkora esély van arra, hogy a legnagyobb ellenzéki erő adott esetben ne a pártelnöki tisztséget is betöltő Orbánt jelölje, hanem esetleg egy másik politikust? A polgári oldal első embere az interjúban egyértelművé tette, hogy készen áll a miniszterelnöki tisztség újbóli betöltésére. A közvéleménykutató-intézetek egybehangzó felmérései szerint erre minden esélye meg is van. A Fidesz olyan hatalmas fölénnyel vezeti a pártok népszerűségi listáját, hogy amennyiben a következő hét végén rendeznék a választásokat, biztosan egyedül is megszerezné a többséget.
Ám az elmúlt öt esztendő kudarcai, a két váratlanul elveszített országgyűlési választás emléke a legkedvezőbbnek tűnő felméréseket is zárójelbe kell tegye. Amióta Gyurcsány Ferenc vezényli az MSZP kampánygépezetét – ennek kezdete nagyjából Medgyessy Péter 2001-es kormányfőjelöltsége óta számítható –, a szocialisták rendre meghökkentően jól szerepeltek a hazai választási rendszer legfontosabb megméretésén. Éppen ezért hiába süllyedt a nagyobbik kormánypárt megítélése a kilencvenes évek elejét idéző középpárti szintre, a Fidesznek a saját jól felfogott érdekében a legpesszimistább forgatókönyvekkel is számolnia kell.
Ha a Fidesz–KDNP pártszövetség előnye tartóssá válik, és mind a tervezett népszavazást, mind az európai parlamenti választásokat sikerül megnyernie, akkor borítékolható Orbán Viktor miniszterelnök-jelöltsége. Függetlenül attól, hogy az eddig minden valóságos és képletes vihart túlélő Gyurcsány kitart-e a kormány és az MSZP élén. Ebben az esetben teljességgel értelmetlen volna, ha a Fidesz nem a volt miniszterelnököt állítaná alternatívaként az őszödi beszéd helyeslőivel szemben. Orbán Viktor bármilyen háttérbe húzódása olyan mértékben bizonytalanítaná el a párt sokmilliós táborát, ami megengedhetetlen hiba lenne. A 2006-os parlamenti választások két fordulója között egyszer már visszalépett Orbán a kormányfőjelölti poszttól a kampányban addig részt sem vevő Bod Péter Ákos javára. Az eredmény ismert: az első forduló veresége után még inkább összezavarodott a polgári oldal, és sokkal nagyobb arányú vereséget szenvedett el a Fidesz, mint amire a pártlistákra leadott szavazatok alapján számítani lehetett.
A Fidesz elnöke nem új arc, egyszer már betöltötte a most megcélzott tisztséget. Ez alatt a négy év alatt tökéletesen kiismerhette mindenki az általa képviselt politikai irányvonalat, vagyis tisztában lehet ennek minden előnyével és hátrányával. Az előnyöket most fölösleges taglalni. Nem véletlen, hogy azóta is egy masszív és összetartó, több millió szavazót magába foglaló választói bázis áll a Fidesz mögött, határozottan támogatva a párt értékrendjét és programját, annak vezetőjével egyetemben.
Önbecsapás lenne azonban, ha nem számolnánk az Orbán személyéhez kötődő kockázatokkal. Az MSZP és az SZDSZ megmaradt hívei előtt ma nincs gyűlöltebb személy nála. Ha van valami, ami a választási kampányokban feketemágusként tevékenykedő Gyurcsány Ferenc számára egyértelmű siker, akkor az az Orbán-fóbia abnormális méretűvé történő fölerősítése. A polgári oldal vezetője és a hozzá kapcsolódó értékrend elleni uszítás sokáig hatásos fegyver volt a szocialisták kezében, és alábecsülni továbbra sem szabad. Eredményességéhez azonban a jóléti rendszerváltásnak legalább a látszatát is fel kellene mutatni, ahogyan ez 2006 tavaszán sikerült. Az elmúlt egy esztendőben gyökeresen megváltozott a helyzet. Amennyiben a koalíció nem lesz képes érezhetően javuló életszínvonalat és emelkedő reálbéreket felmutatni a ciklus második felére – bebizonyítva, hogy az úgynevezett reformoknak volt értelme –, akkor a Fidesz elleni rágalomhadjárat akár öngóllá is válhat. Ellenkező esetben viszont újra kétesélyessé válhat a verseny.
Az Orbán Viktor második miniszterelnökségének esélyeit gyengítő tényezők között meg kell említeni, hogy a kormánypártok hívei mellett a nem Fidesz-kötődésű ellenzéki szavazók egy része előtt is változó a megítélése. Tavaly áprilisban nagyon hiányoztak az MDF-re leadott voksok a második fordulóban. A két, korábban szövetségben politizáló ellenzéki párt viszonya a mai napig hűvös, ami kifejezetten kedvez a szocialistáknak, hiszen a politikai centrum megosztottsága az egész jobboldal számára hátrányos következményekkel jár. Az MDF elzárkózását részben a párt elnökének a korábbi sérelmeket hangoztató politikai stratégiája, részben pedig a balliberális oldalhoz kötődő háttértanácsadók okozzák. Elképzelhető, hogy egy biztosra vehető fideszes győzelem előszele nyomán a süllyesztőbe kerül az „Orbán Viktort soha nem segítjük hatalomra!” szlogen, és csupán az lesz majd kérdéses, milyen árat kér Dávid Ibolya az együttműködésért. Optimális esetben az a lehetőség sem zárható ki, hogy a kormányváltáshoz nem is lesz szükség a fórum támogatására. A Fidesznek mindezek ellenére mégis számolnia kell azzal, hogy Orbán helyett egy MDF-kompatibilisebb kormányfőjelöltet állít majd ki, bár ennek várható következményei közel sem olyan biztatók.
Ha a Fidesz első helyen áll a majdani népszerűségi listán, és reális esély ígérkezik az MSZP–SZDSZ páros legyőzésére, akkor végképp semmi értelme leléptetni a párt tényleges első emberét. Egy tervezett koalícióban a nagyobbik félnek komoly érdeke, hogy a partnernek engedményeket tegyen, de ez nem lehet egyenlő az önfeladással. Egy ilyen rosszul időzített és megindokolt miniszterelnökjelölt-csere elbizonytalanítaná a Fidesz támogatóit, miközben vele párhuzamosan növekedne az MDF szavazóbázisa. Nem lenne tehát kevesebb a jobboldalra leadott szavazat, de a két párt közötti erőviszonyok a Fidesz rovására strukturálódnának át. Számolni kell azzal is, hogy amennyiben egy ilyen szituációban az MSZP és a kormány élén még mindig Gyurcsány állna, akkor vérszemet kapnának a szocialisták. „Legyőztük Orbán Viktort!” – harsogná a propagandagépezetük, lelket öntve ezzel a megemelkedett rezsiköltségek miatt még mindig zilált idegzetű szavazóiba. Semmiképpen nem szabad ezért olyan lépést tenni, amely az Orbán Viktor morális és politikai megsemmisítését megcélzó Gyurcsány Ferencet ilyen módon erősítené. Emellett a nemzeti radikális pártoknak a Fidesz rovására történő megerősödését sem lehetne kizárni, ami tovább fokozná a kormányváltásra készülő nemzeti oldal megosztottságát.
Mindent végiggondolva a polgári oldalnak csupán két esetben kell Orbán Viktor helyett egy új miniszterelnök-jelölt állításáról gondolkodnia. Az egyik lehetséges fejlemény, ha a parlamenti ciklus hátralévő részében az ellenzék politizálásától függetlenül kezdenének látványosan erősödni a koalíciós pártok, egyértelművé téve, hogy az Orbán vezette Fidesz egyedül semmiképpen nem tud majd győzni. Ebben az esetben gondosan mérlegelni kell, hogy kivel érhető el leginkább a szavazatok maximálása és a polgári oldal valamennyi pártjának együttműködése. A másik pedig az a variáció, ha a szocialisták böszmeségeinek folytatódása mellett a Fidesz első embere súlyos hibák sokaságát követné el a ciklus soron következő évében, elherdálva az addigi népszerűséget, és automatikusan felerősítve az MSZP választási esélyeit a kisebb pártokkal egyetemben. Ennek jelen állás szerint rendkívül csekély a valószínűsége. Minden további szcenárió viszont annak a konklúziónak a levonásához vezet, hogy Orbán Viktor akár önkéntes, akár külső nyomásra történő háttérbe húzódása sokkal több kárt okozna a Fidesznek, mint amekkora előnyben reménykedni lehetne.