Kármentők

Különleges vendég volt a Bush család kennenbunkporti otthonában tegnap Vlagyimir Putyin. Már csak azért is, mert ide idáig nem hívtak meg külföldi államfőket. Mondhatnánk, ennyi idő után ez már igazán kijár a régi nagy ellenségből lett barátnak, akinek hét éve a szemébe nézve az ifjabb Bush úgy érezte, „sikerült valamit megértenie a lelkéből”. Akkor Bush rendkívül „céltudatosnak és megbízhatónak” nevezte orosz kollégáját. Az amerikai elnök manapság is következetesen barátjának nevezi Putyint, annak ellenére, hogy azóta a két ország kapcsolatában valami látványosan megtört.
Pedig a maine-i családi rezidencián motorcsónakázás vagy vacsora közben mindkét elnök elnosztalgiázhatott azon, hogy milyen szépek is voltak a mézeshetek. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után Putyin nyúlt a külföldi vezetők közül elsőként a telefonhoz, majd a terrorizmus elleni küzdelemben is gesztusok sorával fejezte ki kompromisszumkészségét. Aztán jött 2004, amikor a posztszovjet térségben egymást követő színes forradalmak, illetve kísérletek jelezték, hogy a Nyugat, élén az Egyesült Államokkal továbbra sem nagyon bízik Oroszországban. Különösen nem nézi jó szemmel annak magára találását, stabilizálódását, s hogy egyre határozottabban fogalmazza meg érdekeit. S az is világos, hogy ezek az érdekek több fontos ponton is ütköznek. Ennek ellenére mindkét fél tudja, nem jó, ha e két erőközpont nagyon öszszerúgja a port. A kampányok ugyan bele-belezavarhatnak ebbe a logikába, a lényeg azonban a konszolidált viszony. Ami persze belátható időn belül már soha nem lesz olyan stratégiai, mint azt négy-öt éve mindkét fővárosban gondolták, a világ stabilitása azonban elképzelhetetlen az érdekek legalább minimális egyeztetése nélkül. A két nagyhatalom persze a közeljövőben sem fog egymás keblére borulni, az ilyen kötetlen találkozókon azonban könnyebb megbeszélni, hogy az ambícióknak hol a határa, s a kölcsönös elégedettség érdekében mit mire lehet cserélni.
Így aztán a már a „történelemre is gyúró” két elnök főképp a közös pontokat keresve mindenképpen igyekezett tompítani legalább az elmúlt hónapok kemény, a sajtóban hidegháborúsnak nevezett retorikáján, bemutatva, hogy valóban államférfiak, akik a nézeteltérések, érdekellentétek mellett is képesek megérteni egymást. Erre pedig nemcsak nekik, de nekünk is szükségünk van.