(milyen az emberi sors…)

Én nem tudom, hogy egyes emberek életútját mennyiben befolyásolja a jó szerencse, s miként hat rá a személyes elkötelezettség és az akarat. Nemrégiben találkoztam egy olyan emberrel, akinek a lénye eléggé nehezen illeszkedik jelenlegi foglalkozásához, mivel egy másfajta hajlam, szenvedély és tehetség szinte két részre szakítja az életét. Sorsa lényegében tizennégy éves korában eldőlni látszott, amikor nem iratkozott be a budapesti képzőművészeti gimnáziumba, hanem a szülői házhoz ragaszkodva s a nagyvárostól félve Balatonfüreden maradt.
Jelenleg Fejes Sándor egy ital-nagykereskedés telepvezetője nyáron, télen pedig fest: egy különleges, bár ősi stílust és műfajt képvisel, a trompe’l oeilt, amit magyarul a „szem becsapásának” nevezhetünk. A középkorban flamand festők használták ezt a sajátságos ábrázolástechnikát, amely aprólékosan és gondosan kidolgozott, szinte fényképszerű részletekből áll össze. A műfajt francia mesterek ébresztették fel évszázados álmából, a stílust és a speciális technikát Fejes Sándor Michael Lasseltől, a Nürnberg melletti Fürthben élő, erdélyi szász származású német mester tanítványaként sajátította el.
Visszatérve a kezdetekhez: a kitűnő rajzkészséggel és színérzékkel megáldott fiú tizenhét évesen a herendi manufaktúrában kitanulta a porcelánfestő szakmát, ám egy napon munka közben, amikor egy áttört bonbonier-t festett, váratlan kétség fogta el, s megkérdezte a mellette dolgozó Julika nénitől, mióta festi szünet nélkül ugyanazt a TCA-mintát. Huszonöt éve, felelte az asszony. A fiút akkor ijedelem fogta el; másnap felmondott a cégnek. Természetesen a benne rejlő képesség nem hagyta nyugodni: akvarelleket festett, főleg balatoni tájképeket. Ugyanakkor a festészet mint tanult mesterség elérhetetlenné vált számára.
A sors azonban furcsa dolgokra képes. Egy régi családi barát, jóformán rokon, még Erdélyből, bizonyos Lassel Mihály a kilencvenes évek közepén hazalátogatott Magyarországra és találkozott Fejes Sándorral. Megnézte Fejes tájképeit, felfedezte bennük a kéz és a szem biztonságát, és azt tanácsolta: hagyja az akvarellt, próbálkozzon meg újra a trompe’l oellel. Az egykori porcelánfestő és későbbi italkereskedő megfestette az első ilyen képét: az édesapja antik írógépét, s a körülötte lévő miliőt, majd a másodikat: egy kocsma előtt heverő hegedűt, a tokjába dobált pénzérmékkel. Buszra ült, és elutazott a két képpel Fürthbe. Két napra ment, de Lassel mester ott tartotta, és nagy hévvel tanította egy hónapig.
Párizsban 1903 óta működik egy intézmény, a Salon du Automne; annak idején Dalí és Picasso képei is szerepeltek a galériában. Ide, az évenként rendezett őszi tárlatra a világ minden tájáról körülbelül harmincezer kép érkezik. A zsűri ebből a hatalmas tömegből választ ki négyszázat. Fejes Sándor Italház című festményét a szalon 2001-ben kiállította.
A fiú, aki tizennégy éves korában nem mert saját sorsáról dönteni, felnőttként, ahogy mondtam, kettős életet él. Nyáron kizárólag italnagyker telepet vezet, télen pedig – mivel akkor van rá ideje – fest októbertől márciusig. Tudomása szerint ő a trompe’l oel egyetlen képviselője Magyarországon. Képei számos magyar és külföldi műbarát gyűjteményében megtalálhatók. Miként döntene, ha ma lenne tizennégy éves? Menne Budapestre művészetet tanulni.
Hogy mely kéz formálja az ember sorsát, én nem tudom…