Ne hagyjátok a papot!

Érsek Úr!
Egy pap miatt írok Önnek. Ön tudja, ki az a pap. Igen, Gergely István az a pap, Csobotfalva papja, a Csibész Alapítvány megteremtője, aki Böjte Csaba testvérhez hasonlóan árvákat ment meg az életnek, no és persze a nemzetnek. Gergely István az a pap, egy küldetéses ember. S ez a világ nem kedvez a küldetéses embereknek, bár nem tudom, volt-e idő, amikor ez nem így volt…
Érsek Úr!
Protestáns vagyok, lutheránus; s még erdélyi sem vagyok, még ha lelkemben odavalónak is érzem magam. Ön tehát kétszeresen is okkal mondja, hogy mi közöm van nekem mindehhez. Mi közöm van énnekem Gergely István plébános, vagy ahogy hívei és barátai szólítják, Tiszti áthelyezéséhez. Mert ennek a levélnek ez a szomorú oka: Ön úgy döntött, hogy húsz év csobotfalvi szolgálat után áthelyezi Gergely Tisztit, bármi áron, ha kell.
Tehát protestáns vagyok és nem erdélyi. Ez Önnek, érsek úr, két súlyos érv, hogy megkérdőjelezze jogomat a szóláshoz. Nekem pedig két súlyos érv, hogy szólnom muszáj.
Kezdem a másodikkal, mert az tűnik egyszerűbbnek: nem érdekel, hogy ki erdélyi, s ki itteni. Nincsen határon túli magyar, meg határon inneni magyar, nincsen két magyar világ, csak egy. Ebben hiszek, még akkor is, ha 2004. december 5-e óta ez a hit talán puszta illúzió. Vagy ami még rosszabb: önbecsapás. De hát, érsek úr, van-e férfiasabb, emberhez méltóbb foglalatosság az ilyesféle önbecsapásoknál? Érdemes-e csak olyasmiben hinni, amiben hisz mindenki? De hadd hívjam segítségül Cs. Szabó Lászlót. Ő ezeket írja a „Kis népek hivatása” című esszéjében: „Első hivatásuk a fennmaradás. Első kötelességük is; tartoznak vele a költőiknek, akik belepusztultak a nemzetféltésbe. A példa Svájc, amely sose adta meg magát.”
Néha nem tudom, érsek úr, mi vajon feladtuk-e már. De azt tudom, hogy könnyebb lenne ezt hinni, és készen állna az önfelmentés. Az önfelmentés pedig azért iszonyú, még ha valós indokok állnak is mögötte, mert nem csupán a lelkiismeretet bénítja meg, hanem a józan ítélőképességet is. A józan ítélőképesség pedig néha nem cselekszik hideg fejjel. Aki állandóan hideg fejjel cselekszik, aki állandóan mérlegel, az lélekben halott. S az önfelmentés egyenesen kizárja a hitet – a hitet bármiben, érsek úr. Ha szabad erre figyelmeztetnem Önt, félő, hogy Önnek számos érve van már, s mind-mind ezt az önfelmentést támogatja. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy egyházjogi paragrafusok garmadája igyekszik az Ön lelkiismeretének megnyugtatására, s rosszabb pillanataiban Ön jobban szereti már azokat a paragrafusokat, mint a valóságot. A valóság ugyanis jéghideg, érsek úr. A valóság az, hogy Gergely Tiszti népének igazi szolgája, aki nem ismeri a megalkuvást. Hitet és magyarságot adott híveinek; azoknak a csíki székelyeknek, akiknek feje fölött ott áll az állandó figyelmeztetés: „Keresztviselő Krisztusom! Tanítsd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét.”
Ezt a keresztet csak hittel lehet hordozni, érsek úr. Azzal a hittel, ami a Gergely Tisztié. Azzal a hittel, amit Ő oda tudott adni a közösségének. S ne gondolja, érsek úr, hogy Gergely Tiszti műve eljár most már magától is, az idők végezetéig. Ugyan! Össze fog omolni az, ha Ön elviszi onnét a pásztort. Azt a művet, azt a közösséget a pap lelke élteti. S mert tudom, Önnek is van lelke, hát ezért bújik kegyelmed az egyházjogi paragrafusok mögé. Ám oda is folyvást be fog hallatszani a figyelmeztetés: ha lenne még húsz olyan papja Erdélynek, mint Gergely István, akkor nem így állnánk most mi, magyarok. És valahogyan csak oda kellene állnunk a sors elé, mert Cs. Szabó László már 1940-ben tudta a valót: „A kis népek dolga, hogy megtartva az emberi mértéket, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az új Bábelnek.”
Ha Gergely Istvánt elveszi most nyájától, érsek úr, úgy felszámolja az ellenállás egy kicsike szigetét. Nem fogja megérni…
S hadd szóljak most arról az első dologról is. Arról, hogy lutheránusként miért érzem kötelességemnek kiállni Gergely Tisztiért.
Azért, mert a barátomat tisztelhetem benne. De tudom, a mai világban ez is kevés. Mondok hát mást, érsek úr. Babits Mihály szavával szólok, azzal könyörgöm Önnek…
„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét!”
Ez az első intés a Poeta Doctus-tól.
S íme a második, az Önnek talán fontosabb:
„Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katholikus igazságban! Másszóval: hiszek igazságban, mely túl van politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein. (…)”
Első és felületes olvasatra ez a két vallomás ellentétben áll egymással. Pedig nem. Már akkor sem állt ellentétben egymással a nemzethez tartozás és a katolicizmus, amikor Babits leírta ars poeticáját. Most pedig szinte fájó a két igazság összetartozása, egymásra utaltsága. Mára az lett a helyzet, hogy a Babits leírta igazság, az örök, egyetemes, „katholikus” igazság és a magyarság igazsága egybeesik. Aki ma elvitatja a magyar világ jogát a megmaradásra és az önrendelkezésre, farizeus az, és hitetlen. Az új Bábel szolgája. Ady annak idején szigorúan nekiment a katolikus egyháznak, amikor megírta a Nagyváradi kanonoksort. Ha ma feltámadna ez a mi beteg, csodálatos prófétánk, egyike azoknak, aki belehalt a nemzetféltésbe, nos, ma bocsánatot kérne azokért a szavakért. S talán nem is azért, mert a véleménye, vagy – bocsánatot kérek! – az egyház megváltozott azóta, hanem azért, mert a helyzet változott meg. A magyarság megmaradása és a magyarok egyházainak állapota még soha nem állt ilyen szoros összefüggésben, mint most, új Bábel idején. S bizony, érsek úr, úgy érzem valamiért, hogy Ady most azért harcolna, hogy ne vegyék el Gergely Tisztit a nyájától.
„Azt tanultam, hogy kis népnek lenni a legszebb és legveszélyesebb állapot; életveszélyes erény” – írja Cs. Szabó. Majd így folytatja: „Nem elég, ha elválasztjuk a kis népek erkölcsét a nagy népekétől. Nem elég, ha lemondunk a küldetésbe burkolt hatalomvágyról; a nagy népek lelkéért is nekünk kell szoronganunk. Minthogy nem élhetnek küldetés nélkül, nemes küldetésre kell rábeszélnünk őket. Ősi keresztény törvény, hogy a rabló lelki üdve az áldozattól függ.”
Nézzen szét a világban, érsek úr, s látni fogja, nincsen most más igazság. Ez most az egyetemes, katolikus igazság. Ez a mi egy magyar világunk igazsága. Ez a csobotfalvi plébános igazsága, és ez az ő híveié is. Minden idők legnagyszerűbb pápája, II. János Pál is csak ebben tévedett: azt gondolta, ha állandóan engedményeket tesz a bizánci ortodoxiának, akkor egyesítheti szétszakított egyházát. Ezért nem ment el katolikus híveihez Erdélybe, s ezért nincsen ma sem magyar nyelvű miséjük a katolikus csángó magyaroknak. S talán ezért nincsen még húsz Tisztink. Mert nem látja az egyház, hogy az egyetemes katolikus igazság most a magyarság megmaradásának igazsága.
S van még egy igazság, érsek úr. Olyan patriarchális, kicsike igazság: ez az egy magyar világ, s benne az erdélyi magyar aztán különösen megszokta, hogy sohasem az történik ővele, amit ő szeretne. Ám ez a rettenetes tapasztalat nem jogosíthatja fel a saját egyházát és egyházi vezetőit, hogy szintúgy bármit megtegyen a hívek akarata ellenére.
A hívek Gergely Tisztit akarják. S Ön tudja ezt. Ha Ön saját akaratából cselekszik, s nem parancsot hajt végre, a tudjuk, kik parancsát, akkor engedjen híveinek. Ön most csodát tehet, érsek úr. Ilyet is, s amolyat is. Hát tegye a jobbat. Erre kérem Önt, megalázkodott lélekkel – de soha fel nem adva…