Páriák klubja

Az egyik gagyicsatornán nemrég egy pillanatra láttam felvillanni Spéter Erzsébetet. Az apropóra nem emlékszem, de a bulvárműsorból következtetve ez nyilván nem is érdekes. A kilencvenes évek szülöttei bizonyára azt sem tudják már, kicsoda is Erzsébet asszony – így hát elmesélem. Ő volt az órendszer, a kádári puhány diktatúra elsöprő erejű kultúrforradalmára. A tengerentúli mecénás, aki ahelyett, hogy víg özvegyként élte volna fel dollármillióit, kilóra megvette a lerongyolódott magyar csúcsértelmiséget. Radikális ifjoncként magam is berzenkedtem ellene: szívből kívántam, hogy tűnjön el a honi nyilvánosságból a díjával együtt. Utólag megkövetem: balga és rövidlátó voltam. Háborogtam a nyálas körítés, az érdekből való bókok és vitrays kézcsókok miatt, meg hogy efféle magáncélra, élő embernek való szoborállításra ki lehet bérelni a köztelevíziót – de mi volt ez ahhoz képest, ami ezután következett? Még csak nem is a köztévé nem épp felívelő történetéről van szó, inkább a pénzosztás, a díjalapítás, a mecenatúra kultúrnívójának alakulásáról. Erzsébet asszonyt szájára vette a kabaré, jellegzetes frizuráját tollukra tűzték a karikaturisták – de mertek vajon egy árva poént is megereszteni Soros Györgyről? Pedig Soros akkor már akadémiai segédlettel, a nyitott társadalom zavaros jelszavával módszeresen folytatta a honi szürkeállomány-felvásárlást. Jó, nem csinált hozzá csiricsáré tévéshow-t; ami a javára írható, politikai show-t azonban pár év múltán igen. S korántsem Csurka István a legtipikusabb Soros-ösztöndíjas: legalább két komplett lekötelezett nemzedék hallgat például kevéssé emberbarát tőzsdespekulációiról vagy időskori szellemi tévelygéseiről. A mélypont az volt, amikor Dornbach Alajos telelobbizta a médiát, hogy Soros felvásárolhassa az OTP-t: ennél durvább stílusú számlabenyújtás nehezen képzelhető el. Ennél még az is elviselhetőbb volt, amikor Princz Gábor, a betétesek pénzéből mecénáskodva, sivatagi pénztárosként jelent meg A három testőr Afrikában című, méltán elfeledett mozidarabban.
Ha Soros a Horn-érában rátehette volna kezét az OTP-re, s ezáltal a magyar bankszféra urává válhatott volna, minden bizonnyal Csányi Sándor sem alapít Prima Primissima díjat Demján Sándorral karöltve. Jó, hogy alapítottak; jó, hogy áldoznak a testi és szellemi kiválóság elismerésére – elvégre magukra, a családjukra, milliárdjaik további gyarapítására is költhetnék a bőséges fölösleget. Az a régi radikális ifjonc persze közbevetné, hogy miért nem segítik ki inkább adó formájában a hivatalból kultúrmecénás, ám igencsak szűkölködő államot, de hát a gyurcsányi feneketlen zsák ismeretében az élemedettebb sajtómunkás inkább bölcsen hallgat. Ráadásul a díjátadásra használt köztévé műsorából időközben már fölfelé lóg ki a decemberi díjátadó gála, s nem számolgatja az ember azt sem, mibe kerülne ez az imázskampány valóságos piaci áron. Spéter Erzsébet betette a lábát az ajtórésbe, ám utódai már a dupla szárnyas ajtón vonulnak be. Ők a jó királyok, s ha ők se lennének, a kiválóságoknak jobbára maradna a kolduskalap.
Szép új kapitalista világunkban ez az egész nem is érdemelne különösebb szót, hiszen még szavazgatni is jobb valóságos teljesítményekre meg életművekre, mint holmi megatáncokra és megakorcsolyákra. Ráadásul a díjalapítók terebélyesítik díjrendszerüket: érintve vannak már a sportolók, a fiatalok meg a regionális tehetségek is. Ha Soros valahára kivonul, sok tekintetben nem marad utána vákuum, és még az adómentes ösztöndíjjal elintézett bérek folyósítása, e hallgatólagos és folytatólagos kvázi adócsalás miatt sem kell tovább szégyenkeznünk más kultúrországok előtt. Csakhogy.
Egy területen szűkítették a díjazandók körét: politikai újságíró nem lehet többé Prima Primissima. Azt mondják, hogy a társadalmi béke megőrzése miatt van szükség e sajátos kirekesztésre. Márpedig ez rosszindulatú, hitelrontó indokolás, amelyet innen, a páriák klubjából nem lehet szó nélkül hagyni.
Jómagam olyan messzire állok a primaságtól, mint mondjuk a lottó ötöstől, így hát higgyék el: nem a savanyú szőlő okán szólok. Tisztelem az életművét az idén jelölt Juhász Juditnak, Rangos Katalinnak és Sediánszky Jánosnak is, de mindhármukról tudni vélem markáns politikai beállítottságukat. Ráadásul közöttük volt kormányszóvivő is van, amely tevékenységet apolitikusnak beállítani azért a publikum erős lenézése. De nem is a személyekkel van baj, hanem magával a tétellel: hogy a társadalmi békétlenség kizárólagos oka a politikai újságíró. A politikus értelemszerűen nem lehet, mert ilyen kategória nincs. A pofozógép tehát Kossuth Lajos kései utóda lesz, aki társadalmi alapfeladatot lát el: tükrözi és kiszolgálja a demokratikus berendezkedést. Demokratikus berendezkedésünk alapja az alkotmány, az pedig kimondja, hogy a nép az uralmat a pártok közbeiktatásával gyakorolja. A párt azt jelenti: rész. Nem egész. A társadalmi megosztottságot, „békétlenséget” tehát – bármit is mondjanak a populisták és a demagógok – az alkotmány kódolja magában. Politikust általában felelőssé tenni a pártokra szakadásért, a szent „egység” megbontásáért: nemcsak ostobaság, de antidemokratikus magatartás is. A politika kommentálóival tenni ugyanezt – dupla méltánytalanság.
Hangsúlyozom, a pénzét mindenki arra költi, amire akarja. De a társadalom bajait a diagnoszta nyakába varrni: közönséges rágalmazás. Ráadásul ha egyik-másik díjalapító aktív politikai kontextusban is felbukkan (például szóba kerül szakértői kormány potenciális miniszterelnök-jelöltjeként), még a terep is ugyanaz. Nem lehet megvetően beszélni arról, aminek magunk is az aktív részesei vagyunk. Az a világ- és országkép pedig, miszerint van egy békés, apolitikus társadalom a politikai pártok parázs csetepatéja fölött, amelyet a mindenkori művelt gazdagok megfontolt bölcsessége és célzott adakozókedve tart össze, legalább akkora kollektív hazugság, mint hogy meg lehet csinálni egy választási kampányt jelöltenként egymillió forintból.
De ha még el is fogadjuk, hogy a politikai újságírás nem demokratikus szolgáltatás, hanem a társadalmi béke egyetlen rákfenéje; a következetes kuratóriumoknak nem kellene apolitizálni a többi kategóriát is? Csak szemelvények az idei listából. Nem olvashattuk politikai nyilatkozatok alján Jankovics Marcell, Mezey Katalin vagy Parti Nagy Lajos nevét? Rosszul emlékszem Glatz Ferenc vagy Andrásfalvy Bertalan aktív politikusi, miniszteri múltjára? Álmodtam volna, hogy Hankiss Elemér a kormánnyal dacoló, botcsinálta tévéelnökként évekig vezető politikai hír volt? De hogy egy közelmúltbeli szégyenletes esetre is hivatkozzak: nem történt meg, hogy egy megyei jogú város szocialista polgármestere „a fél ország Egérkéjévé” fokozta le a tüneményes Egerszegi Krisztinát, csak mert nyilvánosan megvallotta politikai vonzalmait?
Ady, Móricz és Krúdy földjén mindig kart karba öltve járt a művészet és a politikai újságírás. Csupán elkorcsosult korunk választaná szét erőszakkal a kettőt. Pedig az ember életének szerves részét alkotják politikai nézetei. Megérdemelne egy tétova bocsánatkérést a páriák klubja.