A félmúlt balkáni expresszén

Volksbühne am Rosa Luxemburg-Platz, Berlin. A Bauhaus nyomait viselő színházi épületben, a Rote Salon kamarateremben a nemzetközi hírű fiatal magyar író, Zilahy Péter A hosszú út közelre című, kétfelvonásos darabját adják elő a németországi magyar kulturális évad jegyében.
A szereplők a nézőteret átszelve lépnek fel a rögtönzött pódiumnak ható színpadra. Közepén sátorszerűen borulnak a vonatfülkét jelző tákolmányra a széthúzható, kopott függönyök (színpadkép: Julia von Schacky). A szerelvény rázkódása, zakatolása közepette kerül egyazon fülkébe a szereposztás szerinti nőnemű Ő (a német Sie) és a hímnemű Ő (Er). Előbbi dániainak nézi az amúgy magyar fiatalembert, társalgásuk, s a határokon átívelő, hoszszú utazás alatt kibontakozó szerelmük eleve csupa tévedésen alapszik. Kényszerű tájékozatlanságuk, előítéleteik hálójában vergődnek. A csehszlovákiai rockrajongó lány a nyugatmajmoló, keleti blokkbéli csajok innen-onnan összetákolt viseletében, olcsó kis miniszoknyájában, vedlett bőrdzsekijében, térdig érő csizmájában szemlátomást egy álomvilág démonának érzi magát (jelmez: Kati Kolb). A vasfüggönyön inneni, szocialista barakk nyolcvanas évekbeli torz valóságát sugallja mindaz az abszurd jelenetsorozat, ami a határállomások zökkenőin átutazott fiatalok fülkéjében megelevenedik. Mert „beesik” a szánalmas-nevetséges, ám voltaképpen félelmetes hatalmi erőszakszervezet képviseletében a rendőrkapitány, a határőr, a vámos, a kalauz egyazon, remekül karikírozó színész képmásában (Oliver Sauer), és egy groteszk bohózat képtelenségeivel nevetteti meg a nézőt, aki – már ha átélte azokat a „régi szép időket” – korántsem felhőtlenül szórakozik. Hallatlanul szellemes replikák, fekete humorral átitatott dialógusok idézik meg azt a korlátok közé szorított létélményt, amit a keleti blokknak aposztrofált országok szülöttei élethosszig elviselni kényszerültek.
A kétfelvonásos Zilahy-darab (Teresa Mohra fordításában: Lange Weg nach nebenan) csattanós párbeszédeivel, groteszk fordulataival a színpadi szituációk fonáksága közepette szociológiai tanulmányokat fölülíró, pontos valóságképet, fájdalmas-nevetséges korrajzot kínál mindarról, amit annyian túléltünk, megszenvedtünk.
Az Idegen (Alexander Ebeert), aki egy kvázi narrátori szerepből ki-belépve társul a fülkebeli pár jeleneteihez, a maga nemében az elidegenítő szerepet vállalja a fiú (Marco Matthes) és a lány (Melanie Haupt) óhatatlanul szubjektívebb figurája mellett. Zilahy Péter erőteljesen kontúrozott, eleven alakokat rajzol, akiknek képtelen helyzete a vonatba zártság nyomasztó térségében – a szerző vitriolos iróniájával megspékelve – majdhogynem bulgakovi víziót fogan. Érti ezt a rendező Iris Spaeing, amikor a szűk játékteret maximálisan kihasználva, egyenesen bravúros színészi jeleneteket kreál a szereplők pompás kifejező erejére alapozva. Melanie Haupt a szlovák rockrajongó lány szerepében olyannyira sokszínű, mozgékony, mintha nem is egy tenyérnyi térségen, a zárt fülke korlátjai közt játszana. A karikírozás magasiskoláját nyújtja a rendőrkapitány szerepében Oliver Sauer.