Megrendítő, őszinte, bölcs, humorral átszőtt dokumentumfilm fut a nyár eleje óta nagy sikerrel a németországi és ausztriai mozikban, egy fiatal német rendező, Florian Opitz alkotása: A nagy kiárusítás (Der grosse Ausverkauf). A négy epizódból álló dokumentum egy brit mozdonyvezető, egy Fülöp-szigeteki anya, egy dél-afrikai polgárjogi harcos és egy bolíviai város lakóinak küzdelmét ábrázolja valami ellen, ami mindannyiunkra vár – ez pedig nem egyéb, mint a korlátlan privatizáció, a nagy kiárusítás.
Az 1973-ban, Saarbrückenben született rendező történelmet, pszichológiát, angol és amerikai irodalmat tanult, és 1999 óta forgat dokumentumfilmeket különböző televíziók számára. Legtöbb munkájában politikai vagy társadalmi témákkal foglalkozik, mint például a Tibet – mítosz és valóság (Arte, 2001), Az arabok – egy ellenségkép története (WDR/ARD, 2003) vagy a Vér az olajért – háborúk a fekete aranyért (WDR, 2003) címűekben, de témái között már korábban feltűnt a globalizáció elleni harc is (A tehetetlenség vége – egy új protesztkultúra születése: antiglobalisták Franciaországban és az Egyesült Államokban, Arte, 2001).
Nem televíziós dokumentumfilm-rendezőként ezzel a 94 perces filmmel debütált, amelyet négy évig forgatott. A film operatőre Andy Lehmann, a hangulathoz illő, nyugtalanító, felkavaró zene szerzője Marcus Schmickler. A németországi szakmai bemutatót 2006 októberében tartották, a világpremier 2007. január végén, a 30. Göteborgi Nemzetközi Filmfesztiválon volt. Azóta több dokumentumfilm-fesztiválon (Zágráb, Hongkong, Chicago, Isztambul, München, Toronto) bemutatták, a németországi mozihálózatba május 17-én (a június 6–8-i heiligendammi G8-csúcs küszöbén) került, az ausztriai mozikban június vége óta játsszák.
„Egyszer a modern hadviseléshez hasonlítottam a gazdaságpolitika bizonyos vonatkozásait. A modern hadviselés elembertelenít, megpróbálja kiiktatni a részvétet. A pilóták 15 ezer méteres magasságból dobják le a bombákat, nem látják, hogy azok hová esnek, milyen károkat okoznak. Szinte olyan, mint egy számítógépes játék. »Létszámveszteséget« emlegetnek, ami elemberteleníti a folyamatot. Éppúgy, mint a gazdaságban: statisztikákról beszélnek, nem pedig emberekről, akik a számok mögött vannak” – mondja a film egyik szereplője, Joseph Eugene Stiglitz amerikai közgazdasági Nobel-díjas tudós.
„Sok országot kényszerítettek a privatizációra. Ennek révén a konszernek tetszés szerint emelhetik az árakat, és hatalmas profitot zsebelhetnek be” – magyarázza.
A Világbank rövid animációs filmjében, amelyet Opitz belevágott filmjébe, azt mondják, gyakorlatilag „nincs olyan terület, melyről azt lehetne mondani, hogy egyáltalán nem lehet privatizálni”, és „minden olyan, állami tulajdonban álló területet magánosítani kell, amely nem hatékony, még ha ez fájdalmas is”.
A film négy epizódja tartalmilag összefügg, de négy különböző kontinensen játszódik, ezzel is hangsúlyozva a korlátlan privatizáció globális jellegét.
Soweto, Dél-Afrika: Kapcsoljuk vissza a villanyt!
A 32 éves Bongani Lubisi, két kislány apja Johannesburg fekete elővárosa, a kétmilliós Soweto nyomornegyedeit járja „villanyszerelő gerilláival”, hogy visszakapcsolja a hálózatba azokat a viskókat, amelyeknek lakói túl szegények ahhoz, hogy kifizessék villanyszámláikat. A Soweto Electricity Crisis Committee (SECC) nevű bizottságot a legnagyobb dél-afrikai fekete előváros polgárai hozták létre, miután a korábban állami kézben lévő áramszolgáltatót privatizálták, és a villanyáram ára azóta a négyszeresére emelkedett. Az ESKOM magán-áramszolgáltató vállalat ugyanis lekapcsolja a hálózatról azokat a létminimumon tengődő ügyfeleket, akik a fizetéssel késedelembe esnek. A SECC tagjai a zulu nyelven kanyisának (Vissza a fényt) nevezett művelettel a sowetói szegényeket illegálisan újra visszakapcsolják a hálózatra. Bongani ezzel az akcióval és a szegények iránti szociális elkötelezettségével népszerűségre tett szert Soweto lakói körében, de az ESKOM konszern és a privatizációt pártoló ANC kormánypárt ellenségévé vált. Tevékenysége miatt többször börtönbe csukták. A filmben nyíltan beszél arról, mindennap attól fél, hogy megölik, de a lelkiismerete azt parancsolja, hogy folytassa, amit elkezdett. A forgatás után négy hónappal tisztázatlan körülmények között meghalt.
Nagy-Britannia: A lezüllesztett vasút
A 37 esztendős Simon Weller birminghami mozdonyvezető képtelen napirendre térni afelett, hogy Nagy-Britannia egykori büszkeségéből, egyik nemzeti jelképéből, Európa leghatékonyabb vasútjából állandó gondokkal, késésekkel, súlyos balesetekkel küzdő, elhasznált sínhálózatú, szétszabdalt, kaotikus magánvállalatok lettek. A valamikori állami British Railt Margaret Thatcher, majd John Major kormánya privatizálta, és több mint 150 különböző magáncégnek eladta. Ezt azzal indokolták, hogy a cégek majd versengeni fognak egymással, és ebből kedvezőbb árak és jobb szolgáltatás keletkezik. Csakhogy nem szabályozták például, ki lesz a felelős a pályahálózat fenntartásáért, a biztonsági beruházásokért vagy a menetrendek összeegyeztetéséért. Ennek közvetlen következménye lett legkevesebb három súlyos, több tucat halálos áldozatot követelő nagy vasúti baleset.
„A bankok és a pénzpiacok rövid távon nagy haszonra tettek szert. Hosszú távon viszont a társadalom veszített. Mi, polgárok megengedtük, hogy egyes bankok és konszernek rövid távú profitja érdekében a vasút állapota és sok szolgáltatása drasztikusan leromoljon és megdráguljon. Ma menetjegyet váltani az ország egyik végéből a másikba – logisztikai lidércnyomás. Az emberek hittek a privatizáció mítoszában, ám az elmúlt években ilyen szomorú módon kellett jobb belátásra térniük” – mondja Simon. A történet iróniája, hogy a privatizáció meghirdetett két fő célja – a hatékonyság növelése és az állami szubvenciók csökkentése – közül egyiket sem sikerült elérni. Ami még rosszabb: a brit vasútra ma kétszer annyi adópénzt kell költeni, mint a privatizáció előtt. A sínek állapota miatt bekövetkezett súlyos hatfieldi vasúti baleset nyomán az állam most maga kénytelen milliárdos tőkeinjekcióval korszerűsíteni a pályahálózatot, és a vasút egyes szeleteinek viszszavásárlását fontolgatja.
Manila, Fülöp-szigetek:
Egészség csak gazdagoknak
Minda Lorando 53 éves Fülöp-szigeteki asszony családjával Manila egyik nyomornegyedében él. 19 éves fia, Jinky vesebeteg, és 16 éves kora óta hetente kétszer dialízisre szorul. Ennek hiányában néhány napon belül meghalna. Csakhogy egy dialízis ára annyi, mint egy manilai munkás tíznapi fizetése. A 90-es évek óta a Fülöp-szigeteken nagymértékben csökkentették az egészségügyre fordított állami kiadásokat. Az állami egészségügyet fokozatosan privatizálták. A szegényeknek nem jár többé ingyenes orvosi ellátás. Minda számára azóta állandó keserves küzdelmet és feladatot jelent, hogy Jinky számára a gyógyszerek és a dialízis költségét valahonnan, valahogyan előteremtse. Bár folyamatosan lehetőségeinek határaiba ütközik, és a kórházban gyakran ilyen mondatokkal kénytelen szembesülni: „Fogadja el inkább, hogy meg fog halni a fia”, tovább harcol Jinky életéért. Álma, hogy fia veseátültetésben részesüljön, álom marad, minthogy a privatizált egészségügy nem biztosítja a szükséges egészségügyi szolgáltatásokat a lakosság nagy tömegeinek. Aki szegény, hamarabb meghal – ez a keserű valóság. Megrendítő képeket látunk: az egyik beteg hozzátartozói például egy manilai kórházban, képtelen lévén megfizetni a lélegeztető gépet, éjjel-nappal, 24 órán keresztül kézzel pumpálják a levegőt rokonuk tüdejébe.
Delfin Seriano az egyik legnagyobb manilai kórházban ápolóként dolgozik. Meggyőződése szerint az egészségügy privatizációja mögött a Világbank áll, amelynek vissza kell fizetni a felvett kölcsönöket. Úgy véli, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank kényszerítette arra a kormányt, hogy építse le az egészségügyi rendszer állami támogatását és privatizálja az ágazatot.
Azóta az egészségügyi dolgozók fizetése olyan mértékben csökkent, hogy képtelenek eltartani családjukat, ezért a szakképzett ápolónők, ápolók többsége elhagyta az országot, és külföldön keresi boldogulását. A Fülöp-szigeteki ápolónők iránt világszerte nagy az igény, a délkelet-ázsiai ország ma az egészségügyi munkaerő legnagyobb exportőre. Az elmúlt tíz évben hozzávetőleg százezer női és férfi ápoló és ötezer orvos távozott külföldre, egyidejűleg az elmúlt három évben – részben vagy teljesen – ezer kórházat kellett bezárni a munkaerőhiány miatt.
Cochabamba, Bolívia: A vízháború
A 45 éves műszerész és szakszervezeti aktivista, Oscar Olivera a latin-amerikai ország egyik legelkötelezettebb emberi jogi és környezetvédelmi harcosa. Tevékenységéért 2001-ben megkapta a Goldman Intézet környezetvédelmi díját. Olivera 2000-ben az utcára vitte Cochabamba lakóit, hogy tiltakozzanak a bolíviai kormány döntése ellen, amely a Világbank erőteljes nyomására privatizálta a harmadik legnagyobb bolíviai város vízszolgáltató vállalatát. A vízkoncessziót egy addig ismeretlen konzorcium, az Aguas Del Tunari kapta, amely, mint ahogy Cochabamba polgárai nagy fáradsággal kinyomozták, az amerikai Bechtel konszern többségi tulajdonában áll. Cochabamba lakóinak külön törvényben tiltották meg, hogy a folyókból, patakokból és tavakból vizet vételezzenek. A hatóságok még az esővizet is privatizálták, amikor törvénytelennek nyilvánították a csapadék összegyűjtését. Az ADT vállalat minden csepp vizen keresni akart. A konzorciumnak a bolíviai kormány szerződésben garantált évi 16 százalékos extraprofitot. A kirobbanó társadalmi tiltakozás során tízezrek vonultak a város utcáira, védekezni próbáltak az ellen, hogy jövedelmük egyharmadát ivóvízért egy külföldi konszernnek kelljen átengedniük. A kormány nagy rendőri és katonai erőket vezényelt az utcákra. Az erőszak 2000 áprilisában tetőzött, Cochabambában rendkívüli állapotot vezettek be. A vízháború, amely hét ember életét és több száz sebesültet követelt, a tiltakozók teljes győzelmével végződött, a kormány visszavonta a privatizációt. A vízháború egyik ikonja, Rosa De Turpo 60 éves, ötgyermekes asszony azt mondja a filmben: „Az összes gyárat, a telefontársaságot, a vasutat, a légitársaságot és a termőföldjeinket is privatizálták. De amikor megkísérelték a vizet is privatizálni, reagálnunk kellett, és harcba szálltunk. A víz mégiscsak az életet jelenti! Az emberi életet mégsem lehet privatizálni!” Bejárta a világsajtót és a víz privatizációja elleni társadalmi ellenállás jelképe lett az a fotó, amelyen Rosa asszony a homlokát kínálja egy állig felfegyverzett rohamrendőrnek az utcai demonstrációk során.
Nobel-díjas közgazdász a globalizáció
és a korlátlan privatizáció ellen
A már idézett, 1943-as születésű Joseph E. Stiglitz Nobel-díjas (2001) amerikai közgazdász 26 éves korában már a Yale Egyetem professzora volt, 1993 és 1999 között pedig Bill Clinton korábbi amerikai elnök gazdasági tanácsadójaként, majd 1997-től 2000-ig a Világbank vezető közgazdászaként dolgozott. Ily módon belülről ismeri a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap privatizációs gyakorlatát. A Világbank módszereinek bírálata miatt felmentették állásából. A szélesebb közvélemény előtt A globalizáció árnyai című könyvével vált ismertté, amelyben élesen kritizálta a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap politikáját. A Bush-kormány gazdaságpolitikája egyik legkíméletlenebb bírálójaként tartják számon. A Yale egyetemen kívül Princetonban, Oxfordban és Stanfordban is tanított, jelenleg a New York-i Columbia Egyetem professzora.
Fenti könyvében Stiglitz azzal vádolja a Világbankot és a Nemzetközi Valutaalapot, hogy nem a szegény országok érdekeit képviselik – ami tulajdonképpeni feladatuk lenne, amiért valójában alapították őket –, hanem legnagyobb részvényesük, az amerikai pénzügyi ágazat érdekeit szolgálják. A könyvet több mint egymillió példányban adták el és harminc nyelvre fordították le. Legújabb munkájában, A globalizáció esélyeiben (Németországban nemrég jelent meg) a mai kor gazdasági és politikai kihívásaival foglalkozik, és konkrét kivezető utakat javasol a globalizáció csapdájából.
2004 januárjában Budapesten részt vett és előadást tartott a Medgyessy-kormány által rendezett Haladó kormányzás című konferencián. Arról beszélt akkor, hogy a baloldal, a szociáldemokrácia filozófiája a hidegháború után sem változott, továbbra is az életszínvonal javítását, a méltányos életfeltételek biztosítását tekinti fő céljának. Felhívta a figyelmet a politikusok felelősségére a technokratákkal szemben, akik a maguk érdekei, törvényei szerint járnak el. A politika nem engedheti át a makrogazdasági döntéseket a technokratáknak – figyelmeztetett. A skandináv modellt dicsérte – a beruházást az oktatásba, a technológiai fejlődésbe, a biztonsági háló kiépítését a társadalom számára. A globalizációs folyamatok káros hatásait Latin-Amerika példáján szemléltette, ahol a növekedés a felére csökkent, és a szegénység tovább növekedett.
Egy film, amelyet látni kell
„Megrendítő, figyelmeztető, felvilágosító erejével azok közé a dokumentumfilmek közé tartozik, amelyeket látni kell” – írta a Süddeutsche Zeitung A nagy kiárusításról. „Rádöbbent, hogy mi történik, ha az áram- és vízellátás, a tömegközlekedés vagy a kórházak már nincsenek állami kézben. Nagyszerű produkció!” – áradozott a Stern magazin. „Riadót ver! Gondolkodásra késztet, lehangol és semmi jót nem ígér a jövőbe vezető globalizált utazásra” – kommentált a WDR televízió. „Megmutatja, hogy szükségszerűen hová vezet a merő profitéhség” – írta a Programmkino.de internetes újság. „Beleérzőn és pontosan ábrázolja annak a gazdaságpolitikának a következményeit, amelynek során az állam szociális felelőssége alól mindinkább kivonja magát” – fogalmazott a 3SAT, az NDR pedig az év egyik legfontosabb filmjének nevezte. Végül ugyancsak a 3SAT kulturális műsorából idézünk: „Ami ezt a filmet olyan különlegessé teszi, azok a hősei, akik nem csupán áldozatok, hanem egyben olyan emberek, akik minden nyomorúságuk ellenére sem hagyják abba a harcot.”
Orbán Viktor
Óriási siker a Harcosok Klubja + videó
