Minden szülő tudja, az egész családnak programot jelent, ha különórára jár a gyermek. Ha sportol – s tegyük hozzá kissé hivalkodóan: versenyszerűen sportol –, akkor ez utazással is párosul. Magyarországon nagy általánosságban ez úgy néz ki, hogy a klubok erejéből legfeljebb a tornák megszervezésére futja. Az utaztatás a szülők dolga, jobb esetben annyiban tehermentesítik őket, hogy csak a költséget kell megfizetniük.
Üdítő kivételek szerencsére akadnak. A Szigetszentmiklósi TK évtizedeken át csupán egy volt a megannyi vegetáló magyar futballklub közül. Harmadosztályú csapat, huszadosztályú körülmények. Elhanyagolt pálya és kiszolgálólétesítmények, Pestről leszállingózó, kiöregedőfélben lévő sztárocskák, jobb esetben csak felkészületlen edzők, tudatos utánpótlásképzésnek még a nyoma sem. A jövőbe tekintve: teljes kilátástalanság. Néhány éve minden gyökeresen megváltozott. Felhúztak egy könnyűszerkezetes, műfüves csarnokot, ahol az időjárástól függetlenül egész évben lehet játszani; szakágvezetőként, illetve vezetőedzőként a háromgyermekes, tehát a gyerekek nyelvén már csak saját tapasztalatból is értő Nádudvari Zsoltra, illetve kapusként az NB I.-ben is megfordult Borsos Vilmosra bízták az utánpótlást – az ő vezetésükkel ma már óvodáskorúak számára is van edzés –; a hatévesektől a felnőttekig minden klubtag egyenszerelést kapott kedvezményes áron; s az ősszel átadják az új, műfüves nagypályát. Ezenfelül a klub vezetői kapcsolatok kiépítésére törekednek, nemcsak idehaza, hanem külföldön is.
Az egykori ferencvárosi edző, Perlaki István segítségével így jutottak el a szigetszentmiklósi fiatalok a múlt hét végén Maria Laachba, a Jauerling kupára. (A Wachau fölött uralkodó, 959 méter magas hegy a névadó, amelynek csúcsáról nemcsak Alsó-Ausztria pásztázható körbe, hanem a délebbre fekvő kétezres magaslatok is láthatók.) Maria Laach két irányból közelíthető meg. Vagy a Bécs–Sankt Pölten–Linz útvonalon, az A1-es autópályáról Melknél leágazva, vagy Bécstől Krems felé haladva, s onnan a Duna bal partján autózva, végül akár Aggsbach Markttól, akár a Melkkel szemközt fekvő Gossamtól a hegyen felkapaszkodva.
Salzburg felé tartva Melknél – amely a X. században még magyar kézen lévő erősség volt – remélhetőleg sok magyar turista vette már magának a fáradságot, hogy egy órácska erejéig letérjen az autópályáról, s megcsodálja a barokk építészet egyik ausztriai gyöngyszemét, az apátságot. A Kremstől Melkig tartó út, akár a Duna bal, akár jobb partján haladva, páratlan élményt nyújt. Az Ausztriába látogató utazó hajlamos kikerülni a Wachaut, mert két-háromezres hegycsúcsok, tengerszemek látványára vágyik, netán csak síelni akar, vagy mert Bécs, Salzburg, Graz, Innsbruck, Klagenfurt nevezetességei mögött Krems elbújhat, esetleg egyszerűen úgy gondolja, Dunánk van nekünk is, még kanyar is akad benne.
Pedig a Wachau valóságos földi paradicsom. A Duna itt hatszáz méter magas hegyek közé beszorulva hömpölyög, a partján gyümölcsösök nyújtóznak, ameddig csak bírnak – itt nem „kínjában” érik be a szőlő sem –, s olyan hangulatos, olykor ezeréves történelemre visszatekintő kis városokra, falvakra kacsint rá, mint Krems, Dürnstein (a legenda szerint a harmadik keresztes háborúból hazatérő Oroszlánszívű Richárdot itt tartotta fogva VI. Henrik német-római császár), Weissenkirchen, Spitz, Schwallenbach és Aggsbach Markt.
Aki végigjárja a Wachaut, annak sem jut feltétlenül az eszébe, hogy beljebb, feljebb, a hegyek közé merészkedjen, mondjuk Maria Laachba. Pedig megéri. A 644 méter magasan fekvő, néhány száz lelkes falucska búcsújáró hely remek fogadókkal, hangulatos főtérrel, reneszánsz kori templommal – és irigylésre méltó sportközponttal. A helyi csapat az osztrák nyolcad (kicsit csúnyábban: az utolsó) ligában szerepel, ám olyan pályája van – ráadásul nem is egy, hanem kettő –, amelyet idehaza az NB II-es klubok is megirigyelnének.
A település utánpótlástornája, a Jauerling kupa már hagyományos rendezvény augusztus közepén. S nem ám a szomszédos falvak részvételével. Több első osztályú együttes, így például az Európa-szerte ismert Austria Wien fiataljai is beneveztek az eseményre. Ennek megfelelően a szervezés első osztályú volt. Két nap alatt négy korosztály tizenhat-tizenhat csapata mérkőzött meg egymással, tehát összesen hatvannégy csapat ellátásáról – a szülőkkel együtt – és versenyeztetéséről kellett gondoskodni. (Sóhajok közepette gondol arra az ember, hogy idehaza ugyanennyi idő alatt nyolc csapat részvételével sikerült lebonyolítani Csepelen a Pünkösd kupát. Egyetlen kispályán, gyermeket és szülőt egyaránt próbára tevő, fölösleges várakozással.)
Maria Laachban is megmutatkozott, hogy nem a tehetséggel van baj a magyar gyerekeknél. A négy korosztályban a kilencedik (U7), a negyedik (U10), a nyolcadik (U13) és ismét a negyedik (U15) helyen végeztek. Ezenfelül „versenyhelyzetben” tapasztalhatták meg, mi is az a közösségi élmény. A szülőkkel végigszurkolták egymás mérkőzéseit, esténként pedig „levezetésképpen” együtt játszottak.
A magyar gyerekek semmilyen szinten sem lógtak ki a sorból. Ennek csalhatatlan jeleként a szervezők már most meghívták őket a 2008. évi tornára. Persze a viszontinvitálás kötelezettségének is eleget kell tenni. Akárhogy is nézzük, ez keményebb feladat, mint helytállni Ausztriában. Mire ideér, túl sok hordalékot görget maga előtt a Duna.
Duray Miklós
Száz éve született Duray Miklós
