Légierő

Neve sincs annak a pilisszentkereszti civil színházi mozgalomnak, amely hétfőn előadta az István, a király című darabot. A színház összetartó erejéről legendák születtek – íme itt egy újabb.
Hugyecsek József festő-mázoló vállalkozó huszonnyolc éves. Barátai, Galda Levente kommunikációs menedzser huszonnégy, Cserni Annamária huszonhárom, nővére, Melinda egy évvel idősebb. Egy február végi napon szórakozni ment a társaság Esztergomba. Az autóban a Szörényi, Bródy szerzőpáros közismert rockoperája, az István, a király szólt. Együtt dúdolták.
– Adjuk elő! – szólalt meg a hátsó ülésen Levente.
– Mit? – tolta fel a szemüvegét Annamária.
– Augusztus 20-án. Az István, a királyt.
– Koppány! Koppány! Micsoda hülyeség! – ellenkezett Hugyecsek.
– Egész jó Koppány lennél – nézett hátra Melinda.
– Na, azt várhatjátok! – legyintett a festő-mázoló. Galda Levente fejében kedves falusi rendezvény képei bontakoztak ki. Arra nem számított, hogy a színház túlnő önmagán.
Márciusban a kifüggesztett felhívásra több mint negyvenen jelentkeztek Pilisszentkereszten. Elkezdődtek a meghallgatások. Bár Leventéék már az autóban eljátszottak a gondolattal, ki melyik szerepre lenne a legalkalmasabb, a baráti társaság nyitott volt.
– Ki az, aki erőt érez magában, hogy szólistaként fellépjen? – kérdezte Galda Levente a Szlovák Házban, néhány kéz a magasba lendült. A többség egyszerűen csak a „nép” szeretett volna lenni. Statiszta. Megszületett a szereposztás. Cserni Annamária (orvostanhallgató) lett Sarolt, István anyja; Galda Tímea (fodrász) Gizella; Galda Levente István; Cserni Melinda (angol szakos tanár) Réka, Koppány lánya. Csak Koppány szerepére nem találtak senkit. Hugyecsek kérette magát.
A többség gyerekkora óta ismerte egymást. A rokonokból, szomszédokból verbuválódó alkalmi társulat tagjai együtt énekelnek a szlovák népdalkörben. Tótok, magyarságtudattal. Pilisszentkereszt Magyarország egyik legszlovákabb települése, itt a többség a kisebbség. A civil színházhoz hamarosan csatlakozott Piliscsév, Pilisszántó és a szlovákiai Nagyölved népdalköre is. Bevonták a kisebbségi önkormányzatokat. Szlovák részről a pávakört, német részről a tánccsoportot. A pilisszentkereszti katolikus egyházközség tagjait, a diákokon és a tanárokon keresztül az iskolát. Multikulturális lett az elképzelés. Megkezdődött a pénzszerzés. Nem gondolták, hogy ennyi befolyásos ember lakik a faluban, akik most előbújtak fészkükből.
– Régóta szerettünk volna tenni valamit a falu kultúrájáért – hangoztatták többen. Kiemelt támogató lett a Budapesti Műszaki Főiskola. Aztán ott van a csaknem nyolcvanéves Babi néni, Galda Levente alsós tanítónője. Mozgósította tanítványait. A költségvetés felét szerezte meg a segítségükkel. Uniós pályázatból tizenhatezer euró gurult a kasszába a „koronás napokra”, amelynek immár elfogadott része volt az István, a király. Ezt nevezik kapcsolati tőkének.
A díszletet Szendi Béla és felesége készítette. Az előadást a vékony, sötét hajú Cserni Annamária rendezte. Keveseknek adatik meg, hogy rendezői pályafutásuk kétszáz fős stábbal induljon. Annamária szerencsés volt. A társulat is, mert a fiatal nő türelmes. A szeme sem rebbent, amikor egy héttel a premier előtt a székelyföldi Kézdiszentkeresztről egy csapat táncos érkezett. Ők is szeretnének a darabban szerepelni, mondta a vezetőjük. Gizella és István egyik duettjében, talán, hagyta jóvá a rendező. Egész éjszaka próbáltak, másnapra kész volt a koreográfia. Egy vidéki nyolcvanfős pávakör egy nappal a bemutató előtt állt elő hasonló kéréssel. Ők is szerepet kaptak a fináléban.
Néha megpróbáltatás lett az addig játéknak hitt próba. A munkából hazatérő statisztéria este fél hétre a próbahelyszínre ment, tízig nem is hagyta el. Kora reggel kelés, munka, majd újra a füves tér a Klastromkertben. A helyszín a Bánk bán színtere, itt találták meg annak idején Gertrúd királyné szarkofágját. Ciszterci kolostor romjai hevernek a földben. Annak a kolostornak a romjai, amelynek hasonmása a francia Acey-ben található. Galda Levente és barátai a Szörényi, Bródy szerzőpárostól megkapták az engedélyt egy előadásra, nonprofit alapon. Az alkotók kértek jogdíjat, de csak jelképeset. Szörényi Levente, bár a szomszédos Pilisszántón lakik, nem tudta megnézni az előadást, Bródyval együtt a Székelyföldön tartózkodtak a háromszéki magyarok világtalálkozóján.
Augusztus 20-án este nyolckor, amikor kezdődnie kellett volna az előadásnak, zuhogott az eső. A fák földig hajoltak a viharos szélben. Elmarad… Elmarad?
Fehérre meszelt falú, kék ablakos parasztházban ülünk. Ilda, a házigazdánk izgatott. A hangok is a vonal végén. Ilda tanár, a darabban statiszta. Kérdés csillog a szemében, menjünk vagy maradjunk. Újabb telefon. Kilenckor eláll, tizenegyig nem fog esni, mondja megkönnyebbülten Ilda, és fehér vászonból készült blúzára fekete kendőt terít. Megyünk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a pontos tájékoztatás egy pilótának köszönhető, aki Belgiumból visszatérve a felhőket figyelte. József, alias Koppány és Levente egy CB-rádió mellett ülnek a Klastromkertben felhúzott jurtasátorban. A pilóták, a pilisszentkeresztiek barátai adják az egyre pontosabb információt az időjárásról. De a társulat kapcsolatban van a kormányülésen részt vevő egyik hivatalnokkal is, a tűzoltók pedig a légierővel. Emberéletet kockáztatni nem szabad, mondják azok, nem fog elállni. És küldik haza a szállingózó embereket. József feláll.
– Muszáj megtartanunk. Most vagy soha – áll a tűzoltókocsi elé elszántan. A pilótára hivatkozik, aki később elmeséli, hogy nem értette: az a nagy sötét felhő, amelyet Dorognál és Esztergomnál látott, hová lett. Pilisszentkereszt fölött egy kis folyosó lett, felhő nélküli szabadság. Józsi, a festő mosolyogva mondja:
– Hát persze, hogy nem értette. Az a sok ember üldözte el, aki imádkozott ezért az előadásért. Itt mindenki vallásos.
Tényleg sokan vagyunk. Talán ötezren. Jut szék, de vizes. Mások műanyag matracon a fűben találnak helyet. Mellettem Kóczián Mari ül, az ő férje is szerepel a darabban. A hosszú, ősz hajú férfi egy kis szíverősítőért szalad a feleségéhez. Ő Klausz Péter, a darabban német lovag. Az előadás tánccal kezdődik, a szereplők a Vörösmarty-gimnázium dráma tagozatán tanultak vagy tanulnak. Vezetőjük, a szőke Holman Brigitta kétgyerekes családanya, ott hajladozik a többiek között. Huszonhat múlt.
És itt van a Szabó család, az erdész két fiával. Tréfás jeleneteket kaptak. Az aranyhajú Galda Tímea, a fodrász énekel éppen, amikor zuhogni kezd az eső. Az első világítást lekapcsolják, de az előadás megy tovább. Néhányan bizonytalanok: hazamenjenek? Az elszántabbak esernyőt nyitnak, alábújnak. Zuhog újra. A nép a színpad körül táncol. Ilda fehér blúza vizesen tapad a bőrére. A hajuk csuromvíz. Mögöttem Hugyecsek József testvére felállva kiálltja, Koppány! Koppány! Egy idősebb pár hátrafordul neheztelő pillantással.
Kitartunk. Mi is, az előadók is. A színpadon amatőr színészek, profizmussal. A zuhogás alábbhagy. Az arcomról csorog a víz, amikor felállva tapsolunk. Történelmet írunk, ha csak magunknak is.
Ackermann Kálmán plébános az esti vacsorán csak annyit mond Galda Leventének:
– Ilyen vakmerőségre csak te vagy képes! – Majd egy kis szünet után hozzáteszi: – Én ugyanilyen vakmerő voltam.