Lovas ember

„Az elégedettség szerintem egyenlő a halállal. Mindig másra vágyom, tovább akarok lépni. Nem tartom magam sztárnak, sem különleges embernek. Igyekszem jól sáfárkodni az énektudásommal” – mondja az idén ötvenéves Sasvári Sándor musicalszínész, aki izgatottan készül Az operaház fantomjának szeptemberi, ötszázadik előadására a Madách Színházban.

Többször játszotta Jézust. Nem félt a szereptől?
– Inkább csodálatos lehetőségnek fogtam fel, adománynak. Ugyanakkor éreztem a felelősséget is. De én nem is játszottam, hanem átéltem őt. A Jézus Krisztus szupersztár rockopera a megjelenése pillanatától a kedvencem. Emlékszem, a hetvenes években titokban hallgattuk a társbérletben a nővéremékkel. Megtanultuk kívülről. Nemcsak a dalokat, de az akkordokat is el tudtam játszani gitárral.
– Akkor szinte sorsszerű, hogy ön kapta a főszerepet.
– Vonzottam a darabot. 1982-ben kerültem a Rockszínházhoz, egyre jobb szerepeket kaptam, míg ’86 tavaszán a próbatáblán, második szereposztásban, megláttam a nevemet. Még nem voltam krisztusi korban, de afelé haladtam.
– Útkereső volt?
– Nem. Töretlen volt a hitem. Mindennap imádkozom, Jézussal való kapcsolatom tartja kordában az életemet. A Haller téri templomban ministráltam, elsőáldozó voltam, de nemcsak én, az egész családom vallásos volt.
– Ez azért akkoriban nem volt annyira természetes.
– A szocializmusban valóban nem, de az én apám földbirtokos családba született, ahol ez magától értetődő volt.
– Ez a múlt, gondolom, járt némi rizikóval.
– Valóban. Édesapám három diplomával és kilenc nyelv ismeretével 1945-ig tudta azt csinálni, amit szeretett.
– Mit szeretett?
– Filmrendező volt és színész a hőskorban, de előtte tengerészként dolgozott, majd hivatásszerűen bokszolt. Szerintem még némafilmet is csinált. Dolgozott Berlinben, Prágában, Rómában. Együtt játszott Karády Katalinnal, Jávor Pállal, Csortos Gyulával, Latabárral, Kordával, sőt Vittorio De Sicával, Jean Gabinnel is. Negyvenhárom évesen kettétört a karrierje az elvei miatt. Nem állt be a sorba, mint a pályatársai, és nem is hagyta el az országot, mint néhányan. Ő onnantól kezdve visszafelé élt. Kereste a lehetőséget, hogy dolgozzon, a budapesti csokoládégyárból ment nyugdíjba. Óriási lexikális tudását alig használta. Nem tudtam tőle olyat kérdezni, amire ne tudott volna válaszolni.
– Nem keseredett meg?
– Az apám? Ellenkezőleg. Alig emlékszem olyan pillanatra, amikor szomorú lett volna. A poénjain kétszázötvenedszer is jókat nevettem. Ha jöttem haza a színházból, egy pohár borral várt, és mesélt. Kár, hogy nem vettem föl magnóra. 1987-ben végleg elvitte magával a történeteit. Ő a példaképem. Az egész ház imádta, lakóbizottsági elnök volt, a csokoládégyárban brigádvezető, de létrehozott egy műkedvelő társulatot is. Ha Németországba utaztunk, németül beszélt a rokonokkal, ha Romániába, románul, a Felvidéken tótul. Az életéből öt Oscar-díjas filmet lehetne készíteni.
– Az édesanyja él még?
– Él. Fél évet Kanadában tölt az egyik nővéremnél, a másik felét idehaza. Édesanyám is művészember, Záray Mártával és Máthé Erzsivel járt együtt színitanodába. Ahogy megszülettünk, feladta a karrierjét. Ő is dolgozott a csokoládégyárban, de patikában is. Valamikor sokat énekeltünk együtt a Mester utcában.
– Úgy tűnik, a Mester utca a gyerekkor. Mikor ért véget?
– Későn érő típus vagyok. Harmincévesen költöztem el otthonról, amikor az egyik nővéremmel közösen telket vettünk Pesthez közel. Először istállót építettünk, majd amikor Németországból hazajöttünk, a ház is elkészült. A Mester utcai lakást szeretnénk eladni, és édesanyánkat is kihozni.
– Először istállót? Ennyire fontosak a lovak?
– Négyéves korom óta szerelmes vagyok beléjük. Emlékszem, amikor a Mester utcában a macskaköves úton lovas kocsik hozták a szenet, a szódát. Én meg az orromat az ablaküveghez nyomtam, és hosszan bámultam őket az emeletről. A szüleim észrevették az érdeklődésemet, levittek. A kocsis megengedte, hogy megsimogassam őket. Később a nővéremék elvittek a tattersallba, a Nemzeti Lovardába.
– Az ügetőt már lebontották.
– Ne is mondja. A lovardának is ez lesz a sorsa, a helyén pláza lesz bizonyára. Minek egy százötvenedik bevásárlóközpont?! Ahelyett, hogy élőlények futkároznának a helyén. Ausztriában vagy Szlovéniában fejlesztenék, nemzeti értékként kezelnének egy ilyen lovardát, amely a főváros központjában van. Széchenyi álmai a szemünk előtt lesznek semmivé. Nem tudom, mikor hagyják abba az ország tönkretételét.
– Ön részt vett a Történelem Fő utca rendezvénysorozatán. Ezzel el is kötelezte magát a jobboldal mellett.
– Már korábban megtettem, 2002-ben a Kossuth téren. Vállalom, hogy magyar vagyok, hogy a jobboldallal szimpatizálok. Még akkor is, ha azóta vörös posztó vagyok a baloldali liberális média szemében. Évekig jártunk Erdélybe egy műsor-összeállítással, hogy az ottaniak magyarságba, anyaországba vetett hitét erősítsük. Ellensúlyozni akartuk a politikusok baklövéseit.
– Sikerült?
– Nagyon sok biztatást kaptunk.
– Visszatérve a lovakra, tervezett egy albumot, amelynek a borítóján egy magányos ló állt a betonházak között. Mit szeretett volna ezzel elmondani?
– Számomra az a kép azt jelenti, hogy nemcsak az emberekkel, hanem az állatokkal is kapcsolatba kell kerülnünk, ha nem akarunk magányosak lenni. Őket sokszor észre sem vesszük. De a ló jelképezi a természetességet is. Az életünket, amely nem bírja a plázakultúrát, és nem bírja a médiának azt a fajta uralmát sem, amelynek a célja az emberek butítása. És most itt a klímaváltozás is, vad viharokkal, hó nélküli telekkel. Nosztalgiával gondolok vissza a gyerekkoromra, vagy elképzelem az apám gyerekkorát, amikor a világ még élhetőbb volt. Sajnálom, hogy végül nem jelent meg az a cédé. Bár azóta is írtunk dalokat Bubik Istvánnal a témában.
– Bubik a barátja volt?
– A barátom. Tiszteltük egymást. Én tiszteltem mint színészt és mint nagyszerű embert, ő tisztelt mint zenészt és mint lovas embert. Néha vademberként viselkedett, de képes voltam megszelídíteni. A színészzenekarban is együtt játszottunk, ő dobolt, én basszusgitároztam.
– Elveszítette.
– Az a baj, hogy a legjobb barátaim nincsenek már velem. De a múlt idő nem fedi a valóságot, hiszen naponta emlegetem őket, a képeik az íróasztalomon vannak, a zenéket, amelyek hozzájuk kötődnek, műsoron tartom. Az ötvenéves jubileumi koncertemen is lesz egy filmbevágás róluk. A másik legjobb barátom, Oláh Aladár, a fantasztikus zenész harmincegy évesen ment el. Szakácsi Sándorral is jóba voltunk, Kaszás Attilával is. Szakácsival lovas színházat szerettünk volna csinálni.
– Lovas színházat?
– Lovon játszottuk volna el Gárdonyi Géza A láthatatlan ember című művéből írt rockoperát. Ez egy hun történet, szenvedélyes szerelemmel fűszerezve. A hunok az egész életüket lovon élték, így nem is lett volna erőltetett, hogy lóháton játszunk. Igaz, a költségvetése elég nagy, de egy pláza felépítési költségének egyezred részéből meg lehetne csinálni. Már a helyszínt is kinéztem, az alsóörsi kőfejtő lenne a legideálisabb. Ez egy erdő közepén terül el. Csak Bubik és Szakácsi kihullottak belőle.
– Hogyan lehet megszelídíteni egy élőlényt?
– Egy lovat nagy türelemmel. Kitartás kell hozzá, szelídség. Kapcsolatot kell vele kiépíteni, amihez néha évek kellenek.
– Volt olyan ló, amelyiket nem sikerült?
– Nem volt.
– És ember?
– Szinte mindenkivel megtalálom a hangot, mert senkit nem nézek le. A koncertjeimen is, ha lemegyek a színpadról a közönség soraiba, kezet fogok az emberekkel. Nem tartom magam sztárnak, sem különleges embernek. Igyekszem jól sáfárkodni az énektudásommal.
– Melyek azok a dolgok, amelyek bosszantják?
– Az igazságtalanság nagyon bánt. De ritkán szoktam vitatkozni, inkább ráhagyom az illetőre.
– Könnyen megbocsát?
– Ha komolyan vesszük a tízparancsolatot, akkor meg kell bocsátanunk.
– Nem nehéz a tízparancsolat törvényei szerint élni?
– A mi szakmánkban igen nagy a kísértés. Rengeteg gyönyörű nő van körülöttünk. Volt olyan időszak az életemben, nem tagadom, amikor éltem is a lehetőségekkel. De aztán addig keresgéltem, amíg megtaláltam az életem társát, egy csodálatosan tiszta lényt. Kísértések persze mindig is voltak, de a hit és a szerelem az én esetemben sokkal erősebbek. Tisztelem a nőket, a feleségemet főképp. Most ünnepeltük a tízéves házassági évfordulónkat Rómában. Naponta hálát adunk Istennek két egészséges kislányunkért is, a kilencéves Lénáért és az ötéves Emíliáért. Csodálatos ajándékok ők. Nem értem én a mostani világot, azt, ahogy a liberalizmus zászlaja alatt a különböző deformációkat ünnepeljük. Naiv életet élek, néha megdöbbenve hallgatom ismerőseim történeteit, és arra gondolok, hogy ami most zajlik, az kárhozatba dönti az egész emberiséget.
– Szorongott valaha?
– A munkámmal kapcsolatban sokszor. Nem mindig valósulnak meg az ötleteim, de nem adom fel. Rengeteg dolgot csinálok, amiben egy kicsit szétforgácsolódom.
– Az idén lesz ötvenéves, jubileumi koncertre készül.
– Szeptember 28-án lesz a koncert, gyakorlatilag készen vagyunk az anyaggal. Fellép egy fiatalokból álló fantasztikus dzsesszzenekar is, táncosok is lesznek. A koncerten elhangzik musical, rockopera, slágerzene, dzsessz, saját dalok, valamint olyan zenék, amelyek az elmúlt 50 esztendőben hatással voltak rám. A vendégek között lesz Csengeri Ottília, Mahó Andrea, Sasvári Annamária, Molnár Szilvia és Csuha Lajos. Ehhez persze anyagiak is kellettek. Csodával határos módon a sors összehozott egy harmincéves fiatalemberrel, aki még gyerekkorában látta a Jézus Krisztus szupersztárt velem Prágában, azóta figyeli a pályámat. Most megkeresett, a kezembe nyomott egy tekintélyes összeget, és még csak azt sem kérte, hogy a neve szerepeljen a szponzorlistán.
– Nemes gesztus. A színházakban is fellép szeptembertől?
– A Madáchban Az operaház fantomjának szeptember 20-án lesz az ötszázadik előadása.
– Elég egy szerep?
– Jobb lenne egy kicsit több. Bár rengeteget koncertezem, lehet, hogy nem is lenne időm játszani. Lovagolni is szeretek, az is időigényes. Négy lovam van.
– Versenyez is?
– Bubikkal versenyeztünk, öttusáztunk, most már csak díjugratok, de azt nagyon aktívan, szinte minden hétvégén versenyen vagyok a német lovammal, Saturnnal, és van egy gyönyörű szürke andalúz ménem is, amellyel látványos lovas-énekes bemutatókat tartok.
– Talán úgy él, mint az apja élt volna, ha nem törik ketté a karrierje. Elégedett?
– Az elégedettség szerintem egyenlő a halállal. Mindig másra vágyom, tovább akarok lépni. Egy szabad hetem nincs, hogy elmenjünk a családommal nyaralni. Négy napot voltunk a nyár elején a Balatonon, meg utána hármat Zalakaroson.
– Karinthy írt egy novellát Találkozás egy fiatalemberrel címmel, amelyben a fiatalember egykori önmaga. Ha ön találkozna korábbi énjével, tetszene vajon az ötvenéves Sasvári neki?
– Szerintem külalakra biztosan. Azt mondják az ismerőseim, hogy nyugodtan letagadhatok néhány órát. Ez most vicc, de tény, hogy ha tudok, akkor sokat alszom, hetente kétszer járok konditerembe, ahol egy személyi edző segít karban tartani az izmaimat. Ez nem valamiféle úri allűr, hanem szükség. Ha ő nincs, már a második napon otthagyom az egészet. A lelkem fiatal maradt, kamasz, amit nem bánok. A munkámmal kapcsolatban azonban változatlanul többre vágyom.