A Moszkva téren a várbusz motorját beindították, s ez jó jel, a két japán hölgyet, a hátizsákos, térképet szorongató középkorú férfiakat vélhetően csak néhány perc választja el a Buda Castle Quarter meglátogatásától és a jó levegőtől. Nagyon meleg van, és penetráns a bűz, ugyanis egy hajléktalan embertársunk is a turisztikai látványosság felé tart. Az elhúzott ablakok kevésnek bizonyulnak. Én hamar megadom magam, már régóta nem edzem a könnyűbúvár világversenyekre, így a Bécsi kaput követően szállok le. Elragadók a XVII–XVIII. századbeli középületek, és lakóházak, s egy, a Várnegyed rajzát ábrázoló tábla is sokat segít az eligazodásban. Megnyugtató, hogy a múzeumok, templomok, éttermek kínálata mellett hat illemhelyet ábrázol a térkép, igaz, ezek mindegyike a Bécsi kapu és a Dísz tér közötti szakaszon található, a Várnegyed túlsó felén a tábla szerint nincs ilyen létesítmény.
Az első utamba eső étterem étlapja számos ételkölteménnyel invitál: magyarul, angolul és németül. A „roséra sütött zsenge kacsamell szarvasgombás rizottón tálalva” 3590 forintba, míg egy „sült lasagne filézett békacombbal, házi készítésű ricottával és paradicsommártással” 2800 forintba kerül. Van még házi készítésű bazsalikomos fettuccine és roston sült balatoni fogas is. Arrébb egy szolidabb kávézóban 450 forint egy korsó magyar sör, a goulash soupból, chicken paprikából és studelből (rétesből) álló turistamenü pedig 2490 forintba kerül. Bár delet kongattak a harangok, csupán a kávézóban ülnek vendégek.
Az Országház utcai kis szuvenírboltban egymással keresztezett nemzeti lobogós jelvényeket árulnak, a német–magyar, finn– magyar, lengyel–magyar, japán–magyar, svájci–magyar, osztrák–magyar barátság jegyében. A Vörös Ördög étterem udvarába két cseh turista merészkedik be. Köszönnek a felszolgálónak és gyorsan fényképeket készítenek, majd távoznak. Nem tudom, mi a hely titka, de vendég itt sincs. Egy cipóban sült csülök 2750, míg a pokoli érzés nevű főétel 3850 forintba kerül. Egy órási táblára krétával írták rá a kétszemélyes menüajánlatot, egy üveg borral 13 500 forintért.
A Várnegyed 1987 óta az UNESCO világörökség-listáján is szerepel. A számos középkori eredetű műemlék ház oldalán táblákat találni, szinte kizárólag magyar nyelvű felirattal. Többségüket a hatvanas– hetvenesÓnyolcvanas években helyezték ki. Ahol éppen állok, ezt olvasom: „Kapujában a XIV. sz. elejéről származó ülőfülkék maradtak, mai alakját 1830 körül nyerte.” Arrébb az „Épült a XV. sz.-ban. A XVIII. sz.-ban újjáépítették, belsejében gótikus keresztboltozatos szoba maradt fenn.” Egy egykori vendéglő ablakán tekintek be, de csak a nagy felfordulás nyomait látom itt, arrébb üveg-ajándékboltot hirdet egy cégér, de az üzlet minden magyarázat nélkül zárva van. Bezzeg átellenben az újabb ajándékbolt libamájkonzervvel és üvegalakzatokba palackozott fehérborral csábítgat. A repülőgép alakú borosüveg például 9960 forintba kerül, s hogy azt egy holland vagy spanyol turista inkább idősebb Rubik Ernőre vagy Bessenyei Péterre gondolva vásárolja-e meg majd, arról most inkább ne nyissunk vitát. Mindenesetre Magyarországról vajmi keveset sugall ez a kirakatban kínált termék. Természetesen van itt tokaji esszencia és zsákocskába csomagolt paprikapor is. A tenyérnyi csipkéket 1300 és 3500 forintért mérik, míg egy nagyobbacska darab már 8700 forintba kerülne.
Egy újabb bárban a puszta koktél 1400, a magyaros pizza pedig 1950 forintba kerül. Egyébként árulnak még sárgadinnyét pármai sonkával és forró baguette-tel, és túrós-spenótos cannellonit is. Ahogy közeledünk a Szentháromság térhez, úgy emelkednek az árak is, egy korsó sör már 690 forint. Itt már egymást érik a szervezett csoportok, rózsaszín esernyőt, nemzeti zászlót, útikönyvet tart a magasba egy-egy idegenvezető. Japánok, spanyolok menetelnek a felállványozott Mátyás-templom felé, amelynek megtekintése 650 forintba kerül, és kiírták azt is, hogy euróval nem lehet fizetni. Ezt egyébként a közeli illemhely vécésnénije sem szereti, s haragosan magyarázza a turistáknak, hogy az ő belépője nem tíz eurócent, hanem száz forint.
A csoportok megérkeznek a fő attrakcióhoz, a Halászbástyához. Alul étterem, felül belépődíjas kilátás. A néhány lépcsőfok megtétele négyszáz forintba kerül. A világon kevés olyan hely van, ahol nemlétező szolgáltatásért kellene fizetni, de nálunk ez már csaknem tíz éve megvalósult. A két jegykiadó automata közül az egyik nem működik, a másikhoz pedig időnként odalép egy asszony, s felnyitja a tetejét. Csak babrálgat valamit, hol idegesen, hol pedig erőltetett mosollyal. A lépcsőfeljáratnál lezser fiatalember támaszkodik a kőfalhoz, s úgy ellenőrzi a budapesti panorámáért fizetőket. Egy biztonsági szolgálat tagja, s különös ismertetőjele, hogy egy világnyelven sem képes megérteni, hogy mit kérdeznek tőle az idegenek. A halászbástya oldalánál egy kimustrált hűtőgép, a hátoldalán táblácska: „szgyelajo v CCCP”.
Én úgy döntök, hogy beülök inkább a Café Panoramia nevű helyre, hogy világjáró sorstársaimmal együtt élvezzem a főváros elbűvölő varázsát. A személyzetet nézve megértem, hogy a piros pólós férfiak a felszolgálók, míg a fehér pólós hölgyek a fizetőpincérek. Semelyikük sem jön oda hozzám. Egyikük a k… életbe szavakat ordibálva rugdossa be az asztal alá a székeket (mert ezt a rohadt vendég nem tette meg távozásakor), majd egy közlekedőfolyosón álló és Budapestről fényképet készítő férfi kamerájába lép be, majd mutogatva magyarázza neki, hogy itt ne kattogtasson, hanem üljön le inkább a helyére.
Közben például a Feverley és a Roger kitűzőt viselő amerikaiak unják meg azt, hogy nem szolgálják ki őket, s arrébb állnak. (A széket nem tolták be maguk után.) Én is az asztalon található dolgok tanulmányozásával ütöm el az időt. Az itallapon valóban a Café Panoramia név szerepel. Mivel ez a legtöbb nyelven értelmetlen, gondolom, nyomdai hibáról van szó, s ha már kinyomtatták az étel- és itallapot, ez maradt a név.
A Frappiatto Ice Coffee önálló dossziét kíváncsian nyitom ki, de nincs benne semmi sem. Az árakról. A Borsodi sör 820, a Franziskaner 1290 forintba kerül. A nejlonba csomagolt szendvicsek 1200 forintot kóstálnak, de eurót is elfogadnak. Van trópusi és dzsungellimonádé, és jaj, házi készítésű jeges tea is. Van még a kicsi asztalon egy hamutál is cigarettacsikkel, amely rajtam kívül senkit sem zavar. Végül egy kávét kérek, fizetéskor adószám nélküli blokkot kapok, amelyet a kiszolgáló pincér tesz elém, és mekkora attrakció, a fehér pólós hölgy (fizetőpincér) egy „fizetve” pecséttel lát el. A Mátyás-templom közelében a lovashintók előtt a tilosban egy nagy autó vesztegel, oldalán „Szentendre–Visegrád” és „Pusztafahrt” feliratok olvashatók. Arrébb, a „Do Not Touch!” és „Ne nyúlj hozzá!” övezetben egy ügyes kereskedő – a magyar történelemhez oly szorosan kapcsolódó – velencei maszkokat árul. „Made in Venice, Italy” olvasható az árcímkéjükön. Ugyanitt matrjoskababákat is vásárolhatunk, amelyek magyar sajátosságként Oszama bin Ladent, Szaddám Huszeint és a most Kubából érkező barátaink örömére Fidel Castrót ábrázolják. Ötszáz forint a kis üveges víz, és a magyar honvédség műszőrme sapkáit is csupán 2200 forintért kínálják eladásra.
Sportszatyrot cipelő, hajlott hátú koldusasszony töpörödik egy luxus Mercedes mellett, s elővette brácsáját egy konzervatóriumos növendék is. A népművészeti udvarban matyó babákat és stüszi vadász velúrsapkákat libegtet a szél. A város felől özönlik a turistahad, egymást érik a turistabuszok, s megtelt már a várbeli parkoló is. Itt várja őket a kis magyar bazár. Azért van örömhír is. Ahogy a Ludwig Múzeum felé haladok, örömmel állapítom meg, hogy eltüntették a minapi kézművesvásár fabódéit. Néhány napja még ott árválkodtak, az egyikben bizonyára a perecárus kínálta portékáit. Aztán, hogy vége lett a vásárnak, a maradékot leszórta a földre. A hét első felében láttam, hogy a turisták megrökönyödésére magyar nyugdíjasok pakolgatták szatyraikba a kicsit büdös, ázott péksüteményeket. Mára egy blamázzsal kevesebb maradt nekünk.
Duray Miklós
Száz éve született Duray Miklós
