Szegénység van

Nincs már civil pince sem, ahol a gyűléseiket tartották többek között az Anonym Alkoholisták, a Hajléktalanok Önsegítő Csoportja, és ahová az abszolút reményvesztettek is eltaláltak. Veszélybe került a Diótörés Alapítványa, vagyis a Dió is.

Katika nagyon beteg, pedig csak negyvenéves. Őt csecsemőként cigány emberek találták az erdőben. Magukhoz vették, nevelték. Később egy öregasszonynál talált menedéket, akit a kislány mamának hívott. Néhány év adatott meg szeretetben, Katika tíz év körüli volt, amikor a mama meghalt. A kislány napokig őrizte a szobában, bezárt ajtók mögött az egyetlen lényt, aki szerette. A szomszédok lettek figyelmesek a helyzetre, hatósági emberekkel bementek, de a holttestet csak nehezen tudták elvitetni, mert Katika zokogva borult rá a mamára, testével védelmezte. Később gyermekotthonba, majd az utcára került. Dolgozni igazán sohasem tudott, mert az elméje a haláleset kapcsán megbomlott. Vele és hasonló sorsú társaival a társadalom nagy része nem tud mit kezdeni. Ő és sorstársai a páciensei a Diónak, azaz a Diótörés Alapítványnak. Az alapítvány vezetője, Csépányi Gabriella szociológus elkeseredett a civil pince megszűnése miatt. Csépányi Gabriella fiúnevelő otthonban kezdte a pályáját közel húsz éve. Két évig bírta.
– Ott sem a kollégákkal, vagy a fiúkkal volt a baj, hanem a struktúrával. Azzal, hogy ezek a gyerekek nem tudták, miért és meddig kell a szüleiktől külön élniük.
Ezeknek a srácoknak a helyzete hasonlított az állami gondozott fiatalokhoz, vagyis nem nevezhetők átlagpopulációnak. Legtöbben a lakótelepekről jöttek az intézetbe, és amikor nagykorúak lettek, viszszakerültek a lakótelepre. Néha az utcára, hiszen sokszor a szüleik addigra elüzletelték a lakást. Mások bekerültek a főváros valamelyik munkásszálására. Közös volt bennük, hogy bajaik feloldásaként sokszor pénztárcájuknak megfelelő kábítószerhez nyúltak, amelyet legtöbbször a technokol rapid testesített meg. A nyolcvanas évek elején járunk, amikor a szipuzás kezdett elterjedni. Nyilvánvaló volt, hogy a szocializmus nem jelent mindenre gyógyírt. Ekkor már létezett az értelmiségiekből alakult Szeta, azaz a Szegényeket Támogató Alap, amelyet a hatalom ellenzéki csoportosulásként, ha úgy tetszik, lázadásként élt meg. Pedig a résztvevők nem terveztek szembenállást, csupán bátrak voltak. Annyiban mindenképp, hogy ki merték mondani, Magyarországon igenis vannak társadalmi problémák. Létezik szegénység, munkanélküliség, alkoholizmus és öngyilkosság. Nincsenek totális igazságok, helyzetek és emberek vannak. Csépányi Gabriella akkoriban mint lelkes szociológushallgató, szegénységellenes vásárokat csinált a nyolcadik kerületben, majd végzett szociológusként a kőbányai családsegítő munkatársa lett. Közben megtörtént a rendszerváltás, a levegőben még demokráciaszag terjengett. Ő és munkatársai is részt vettek a szociális és a gyermekvédelmi törvény előkészítő munkálataiban. A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSzK) még igazi szakmai műhely volt, tele ábrándos lelkű társadalomjobbítókkal. Létrejött egy PHARE-program is, amely halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok segítésére szólt.
Ezek a srácok tizennyolc évesen kikerültek az állami gondozásból. Egy nap múlva bent voltak a hajléktalanszállón, bár ott rendszeridegennek számítottak, és számítanak ma is, hiszen oda az igazán elesettek kerülhetnek be. Ők azonban viszonylag jó fizikai állapotban és rendes ruhában voltak, igaz, sokszor agresszívak és szipusok, és legtöbbjük nem akart legálisan dolgozni.
– Egy korrekt szociális munkást azonban mindez nem érdekli – vallja Csépányi Gabriella. – Ő az etikai kódex alapján igyekszik segíteni, amire azonban nincs sok lehetősége. Az intézmények úgy működnek, hogy ha egy gyerekfogászat vagyok, akkor nem fogom a felnőttek szemészeti ellátását bevállalni. Ha én hajléktalanellátó intézmény vagyok, akkor nem érdekel, hogy az a hajléktalan alkoholista vagy terhes. A legtöbb hajléktalan legalább öt rendszerbe tartozna. Mi azonban nem elküldjük őket, hanem befogadjuk. Azokat is, akik nem kellenek senkinek.
A szociológus szerint az hajléktalan, akinek nincs fedél a feje fölött. A hajléktalanná válásnak nagyon színesek az útjai, akárcsak a hajléktalanságból való kikerülésnek. Hiába kap ugyanis egy hajléktalan lakást, ha azt nem tudja megtartani. A hajléktalanság ugyanis nem a hajlék hiánya, hanem a hajlék megtartási képességének a hiánya. Erre készítette fel őket a PHARE-program. Először állami intézmény voltak, azonban, mint ez kiderült, abban az időben inkább hátrányt jelentett, mint előnyt.
– Elkezdtem pályázatokat írni, de soha nem nyertünk. Nem értettem. Végül megkérdeztem az illetékeseket, miért. Azt mondták, állami intézmény nem nyerhet.
Később kiderült, hogy az unió részéről jött ez az elvárás. Szerették volna, ha az állami monstrumokat felhígítják a civilek a szociális szolgáltatásokban. Ekkor hozták létre a Diótörés Alapítványt, amelyet a főváros közgyűlése egyhangúlag szavazott meg. A kuratóriumban részt vett a fenntartó, a PHARE-program alkotó gárdája és a megvalósítók. A cél tehát a volt állami gondozott fiatalokat segítő programok biztosítása.
Eleinte gyönyörűen ment a munka. Aztán új igazgatót kaptak, és elkezdtek csorbulni a lehetőségek is.
– Évekig egy vizes pincében dolgoztam, az sem érdekelt. Szeretettel, szívvel csináltam. Hittem abban, hogy érdemes.
Csépányi Gabriella azonban ma már közel sem ilyen lelkes. A kilencvenhétben kötött szerződést a BMSzK egyoldalúan felmondta.
– Mi együtt hoztuk létre ezt az alapítványt, amit egyoldalúan, diktátumszerűen felrúgni nem lehet. Mégiscsak létezniük kell törvényeknek, amelyek a hatalomra nézve is kötelezők. Túl sok halottat láttam ahhoz, hogy feladjam. Katika például még él. Ő és társai voltak azok, akik eltaláltak hozzánk, akik segítséget kaptak. Mi ehhez értünk, erre lettünk létrehozva, ez a küldetésünk. Ma már számítanak ránk a Katikák, ahogy mi is számítunk a döntéshozók bölcsességére.