A nagy folyók romantikája

Ha Haydn a szimfónia atyja, s a műfaj első, briliáns korszakát Mozart, Beethoven, Schubert, Mendelssohn művei képezik – a voltaképpeni romantika eme fejezetét Schumann Rajnai szimfóniája zárja (1851). A műfaj második nagy korszakát pedig Bruckner 1. c-moll szimfóniája nyitja (1865, Linz), hogy olyan csodák kövessék, mint Brahms, Mahler, Dvorak, Sibelius kompozíciói. A 20. jubileumát ünneplő Nemzetközi Haydn-napok széles látókörű szerkesztőinek jóvoltából a fent említett, két korszak nyitó- és zárószimfóniáját is műsorra tűzték. A Rajnai szimfónia a Claudio Abbado által létrehozott Mahler Chamber Orchestra előadásában hangzott el, a párizsi Orchestre des Champs Élysées alapító karmesterének, a flamand Philippe Herreweghe-nek a vezényletével. Élvezzük hát az együttes élethabzsoló lendületét, a rajnai táj ihlette mámort, ahol Schumann-nak annyi drezdai kudarc, csalódás után állást kínáltak, s a felszabadultság lüktető élménye Rajnai szimfóniájában oly hevesen felszínre tört. Különös volt egybevetni a zenekar másik műsorszámával, Haydn 99. Londoni szimfóniájának előadásával a Rajnai szimfónia interpretálását: a kismartoni mester zártabb, feszesebben komponált, harmonikusabb opusát a professzionalizmus és a muzikális ráérzések jegyében a Haydn-interpretáció magasiskoláját csodálhattuk meg, ami a vonósok melodikus tűnődésétől az ünnepélyességig, a menüett táncos lejtésétől a lendületesen életteli fináléig sodorta magával a publikumot.
A Wiener Akademie a világjáró Martin Haselböck vezényletével Bruckner fent aposztrofált I. (c-moll) szimfóniáját tüzes temperamentummal szólaltatta meg. Keze alatt irdatlan tempóval tombol a zenekar; hangözön borítja el a termet, itt a teljes vonóskar a forte fortissimo lázálmában ég. A középső, második tételben viszont az Adagio szépséges koráltémája mély ihletettségről árulkodik. A koncert zárószáma, Haydn 95. Londoni szimfóniája az extázissal fölérő Bruckner-mű után, maga a harmónia megtestesüléseként hatott Haselböck dirigálásával. A kismartoni elszigeteltségből a világközpontnak számító Londonba invitált, ünnepelt mester, alkotóművészetének csúcsán áll, eszközei a hangszertechnika fejlődése révén is gazdagodtak, kifejező ereje tovább mélyült, érzelmeinek szárnyat ad. Áradó szólamok kergetik egymást, édes dallamok (cantilenák) váltakoznak, cselló-szóló replikázik az első hegedűvel; a finálé meg a műfaj követelményei szerint kihoz az ábrándvilágból, és lendülettel zár.
A szezononkénti gálaest vendége az idén a „fekete Vénusz”, Grace Bumbry volt. Az amerikai mezzoszoprán-énekesnő, akit az elmúlt negyven év legnagyobbjai közt tartanak számon, borongós-melankolikus dalestjén csupa fájdalmas hangulatot árasztó dalokat választott: Händel, Mozart, Schubert, Rahmanyinov, De Falla, Wagner, Berlioz legmélabúsabb dallamai szólaltak meg – kifinomult, árnyalt kifejező erővel, bensőséges poézissel. Az operaénekesnő drámai hangerejét ezúttal nem vetette be: a magány és a mélabú cizellált líraiságot kívánt. Romantikus hangulatot a festői Haydn-teremben.