Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök New York-i fellépése a Columbia Egyetemen és az Egyesült Nemzetek közgyűlésén erősen próbára tette a példaként vele szemben hangoztatott nyugati toleranciát. Hillary Clinton demokrata párti elnökjelölt például kijelentette: „Ha ennek az egyetemnek az elnöke lennék, nem hívtam volna meg. Holokauszttagadó és a terrorizmus támogatója.”
Amerikai látogatása alatt az iráni elnököt rutinszerűen hasonlították Hitlerhez – mellékesen abban az Egyesült Államokban, amely Sztálin, a több tízmillió ember meggyilkolásáért felelős egykori szovjet diktátor második világháborús szövetségese volt.
A New Yorkban megjelenő Daily News ezzel a szalagcímmel „üdvözölte”: A gonosz földre szállt. A New York Post Az őrült iráni elnök címmel írt róla, és felkérte, hogy „menjen a pokolba”. Dov Hikind New York-i helyi önkormányzati képviselő pedig kijelentette: „az úristenit, Ahmadinezsádot le kell tartóztatni, amikor a Columbia Egyetemre megy, nemhogy beszélni hagyni”.
Az iráni elnököt démonizáló hangulatra jellemző, hogy a világszerte nagy figyelemmel kísért összázsiai internetes lap, az Asia Times gúnnyal írta: „a perzsa emberszabású farkas nem hagyta el szállodáját, hogy gyerekeket faljon fel reggelire a Central Parkban, hanem gondosan megkalibrált piár-bájoffenzívát indított”.
Ám az „élő Hitlert” nem engedték, hogy kegyeletét lerója a Ground zerónál, a lerombolt Világkereskedelmi Központnál, holott a 2001. szeptember 11-i merényletek után az iráni elnök elsőként fejezte ki együttérzését Amerika népének Bush elnökhöz írt levelében.
Arról az iráni elnökről van szó, aki New Yorkban is emlékeztette hallgatóit, hogy az Egyesült Államok és a nyugati hatalmak támogatták az országára támadó Szaddám Huszein Irakját. (Az 1980-ban kezdődött és 1988-ig tartó háborúban több százezer iráni esett el.)
Nem menthető, de érthető, hogy az Amerikában a látogatást megelőző légkörben „bizonyítania” kellett Lee Bollingernek, a Columbia Egyetem rektorának. Mielőtt átadta volna a mikrofont Ahmadinezsádnak, elmondta róla, hogy egy „piti és kegyetlen diktátor valamennyi jegyét” magán viseli, és hogy a holokauszt tagadása „arcátlanul provokatívnak és rendkívül képzetlennek” mutatja.
E bevezető után felmerül a kérdés: vajon felfüggeszthető-e egy elv érvényessége (bármilyen cél érdekében) – esetünkben azon magasztos dogma, amely szerint a felnőtt és érett hallgatóságra kell bízni, hogy ő maga vonja le következtetéseit, és alakítsa ki véleményét a meghívott előadó nézetei alapján – anélkül, hogy a hivatkozott elv ne váljon önmaga gyilkosává? És vajon ugyanez a rektor Abdallah szaúdi király előadását úgy vezetné-e fel, hogy „önök előtt áll egy olyan teljhatalmú diktátor, a vahabizmus, az iszlám legharcosabb formájának propagálója, akinek országában nem léteznek emberi jogok; akinek királyságából került ki a szeptember 11-i merénylet elkövetőinek túlnyomó többsége, és amelyben az egyik leggazdagabb családnak a sarja Oszama bin Laden, az Al-Kaida vezetője”? Vajon úgy mutatta volna-e be az izraeli miniszterelnököt hallgatóságának, mint akinek országa az elmúlt évben 1,2 millió fürtös bombát szórt le Libanonra agressziója befejeztével, és amely több ezer palesztin fiatalkorút, illetőleg gyermeket tart börtönben vád nélkül?
„Iránban a hagyomány azt kívánja, amikor valakit előadónak hívnak meg, diákjainkat és tanárainkat tiszteljük annyira, hogy saját maguk alkothassák meg véleményüket… és nem hisszük, hogy szükség lenne… előre »beoltani« a diákokat és tanárokat a beszéd ellen” – jegyezte meg Ahmadinezsád.
Vajon csodálkozhatunk-e ezek után, ha a jelen lévő hallgatók tapsa és tetszésnyilvánítása kísérte az iráni elnököt, amikor éppen az „elvet” kérte számon Bollingeren?
Mint ahogyan a diákok és tanárok meg is alkották negatív véleményüket Ahmadinezsád előadásának leggyengébb részénél, amikor Irán vezetője kijelentette, országában nincsenek homoszexuálisok.
Érdemes azon is eltöprengeni, mit szólt volna a nyugati világ abban a feltételezett esetben, ha Bush elnököt hívják meg a teheráni egyetemre, és az ottani rektor ezekkel a szavakkal vezeti fel előadását: „Önök előtt áll az az ember, akinek az iraki invázió megkezdése óta 1,3 millió iraki halott, több millió menekült és egy szétvert és szétzilált ország szárad a lelkén”? (Kérdés persze, hogy Bush beszélhetne-e Iránban nyilvános közönség előtt, ám az is tény: Bollingert máris meghívták Teheránba, hogy előadást tartson az ottani diákok előtt.)
*
Az előadás kétségtelenül legkritikusabb pillanata akkor jött el, amikor Ahmadinezsádot a holokausztról vallott nézeteiről faggatták. Miközben egyértelmű választ nem adott a kérdésre, igen elgondolkoztató, hogy a kérdezőkön a nyugati kultúra egyik nagy vívmányát, a tudományos módszert és szkepszist kérte számon. Elmondta, ő szintén egyetemi oktató, aki elfogadhatatlannak tartja, hogy egy „jelenség kutatását örökre lezártnak” tekintsék. „Vajon becsukhatjuk-e örökre az egy adott történelmi eseményről szóló könyveket, ugyanis minden egyes kutatást követően különböző perspektívák nyílnak.” Hozzátette: „Nem azt kellene tőlem megkérdezni, hogy miért teszek fel kérdéseket, hanem saját magukat kellene megkérdezniük, hogy miért gondolják megkérdőjelezhetőnek magát a kérdésfeltevést!”
Mi hát az iráni elnök látogatásának, e „piár-bájoffenzívának” a mérlege?
A nyugati sajtóban Ahmadinezsád New York-i fellépéseiről, a washingtoni országos sajtóklubbal folytatott videokonferenciájáról, illetőleg az elutazása előtt az amerikai CBS televízió riporterének adott interjújáról készült tárgyszerűbb elemzések és értékelések az iráni elnök piárgyőzelmét látták abban, hogy higgadtan és egyáltalán nem ügyetlenül fejtette ki nézeteit.
Amikor megkérdezték tőle például, miért végeznek ki embereket Iránban, azzal felelt, hogy ezt teszik az Egyesült Államokban is. Amikor pedig arról faggatták, hogy miért szeretne országa atombombát, azt felelte: Irán békeszerető ország, soha nem támadta meg szomszédait, nem akar atomfegyvert, de furcsának találja, hogy egy olyan ország vonja felelősségre hazáját, amely e fegyvereknek éppen az ötödik nemzedékét próbálja ki.
Az amerikai Associated Press hírügynökség jelentéséből is tudjuk, milyen elementáris felháborodással fogadták Teheránban a New York-i rektor bevezetőjét: az iráni közszolgálati adó egyik elemzője „Irán ellen irányuló, főként cionista propagandának” nevezte.
Az izraeli sajtó igen károsnak értékelte az országra nézve Ahmadinezsád előadásait és interjúit, mert mint elemzők írták, az iráni elnöknek sikerült az „Irán kontra az egész világ” konfliktust „Irán kontra Izrael” konfliktusra szűkítenie. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy a palesztinkérdést állította a középpontba, amelynek megoldása az iráni elnök tolmácsolásában a mindenki által áhított közel-keleti békét teremti meg.
Ahmadinezsád egyébként arra a kérdésre, hogy miért nem ismeri el Izraelt, azt felelte, csupán „a rezsimet” nem ismeri el, mivel az „etnikai megkülönböztetésre, megszállásra és földkisajátításra alapul, valamint folyamatosan fenyegeti szomszédait”. Majd így folytatta Jerry Zremski, a washingtoni sajtóklub elnökének kérdésére: „A múlt héten Szíriát támadta meg. A múlt évben Libanont. Amikor pedig céljaikat fejtik ki, az Eufrátesz és a… [a hivatalos átirat jelzi, hogy érthetetlen néhány szó] közötti területek meghódításáról beszélnek. Ez megszállás és terjeszkedés a szó igazi értelmében.”
Ahmadinezsád a washingtoni újságíróknak Izrael el nem ismerését firtató kérdésére még azzal a kérdéssel is felelt, hogy miként ismerné el, amikor ott „embereket gyilkolnak le, embereket kergetnek el, fiatalokat ölnek meg házaikban”, majd hozzáfűzte a maga kétségeit: „Meglep, hogy a sajtó képviselői az ottani politikával szemben nem emelik fel szavukat.”
Visszakérdezett a holokauszt témájánál is: nem érti, mondta, „miért kell európai kutatókat bebörtönözni, amiért megkérdőjelezik annak néhány aspektusát”.
Annyi biztos: az iráni elnök világméretű hallgatósága tett és tesz is fel kellemetlen kérdéseket a hivatalos nyugati vélemények képviselőinek a látogatás tanulságait elemezve. Mint a brit Observerben író chicagói David Petersen, aki a kölcsönösség elvét kérte számon az Iránt bombázással fenyegető hatalmakon: ha a nukleáris fegyvereket megszerezni kívánó államokat bombázni lehet, akkor ezek szerint „más államok bombázással okozhatnak kárt az izraeli nukleáris fegyverprogramban és berendezéseiben? Vagy az Egyesült Államok atomarzenáljában? És ha nem, miért nem?”
Ahmadinezsádnak az ENSZ-közgyűlés előtt elmondott beszéde alatt az amerikai küldöttség nem volt jelen. Így csak a delegáció számára fenntartott széken ülő, jegyzetelő tisztségviselő írhatta fel a perzsa államfő beszédének azon sorait is, amelyek szerint „szervezett kísérlet folyik a család intézményének elpusztítására és a nők státusának gyengítésére”.
A visszhangból már most is érzékelhető: a nyugati közvéleménynek nem kis része fájlalja, hogy egy általa elfogadhatatlan politikai rendszert felépítő iráni vezető hangoztat olyan véleményeket, amelyek közül nem egyet legszívesebben saját vezetőinek szájából hallana.
origo.hu
Hamarosan évértékelő interjút ad Orbán Viktor
