Akik Móric bácsitól örökölnének

Az emberek java része ma azt hiszi ebben az országban, hogy egy-két milliócska, amit minden szégyenkezés, minden stiklizés nélkül egyszerre csak felvehet és elkölthet, kisegítené minden bajából. Azonfelül kellene ez a pénzecske persze, amit havonta megkeres, mert tisztességes és szorgos munkával – ez az általános tapasztalat – ilyen összegekre nálunk nemigen lehet hirtelen szert tenni.
Az M1-en most indult társasjáték, Az örökös a fenti, nem is alaptalan hiedelemre bazíroz. Az emberi képzelet csodálatos, képes arra, hogy „nyertes-nyertes” játszmákat, tökéletes élethelyzeteket találjon ki magának, ha el akar menekülni a fojtogató hétköznapok irracionális, abszurd csapdáiból. Mert ma a valóság irracionális, és nem a tisztes megélhetés mindenkori, nagyon is emberi vágya.
Az örökös ötletgazdái bizonyára úgy gondolták, a fenti vágyat fejezi ki a műsor kiagyalt alaphelyzete. Móric bácsi, az egész ország potenciális gazdag nagybácsija Amerikában élt egészen mostanáig. De most meghalt. Nem voltak örökösei. Vagyonát ránk hagyta, vagyis azokra, akik a Gundel Takács Gábor vezette nagyjából műveltségi vetélkedőn, a tévében megküzdenek érte. Pontosabban ötmillió forintért, pontosabban annak feleződő részeiért. Sajnálatosan a műsorban nem hangzik el, hogy ebből az APEH által mennyivel csökkentett összegért. (Többnyire és hoszszú távon a legtöbb versenyző számára semmivel sem kevesebbért, mint amennyit az ötvenmillióval hirdetett, gyakran jóval primitívebb kereskedelmi játékokon valójában nyerni lehet.) A halál és az öröklés ebben a műsorban egyfajta sors- és feladatkönnyítésként tételeződik. Nem elsősorban gyászként, nem ránk váró munkaként. Nem kérdezi senki, ki is volt Móric bácsi, láthatnánk-e róla fényképet, hogyan került Amerikába, hogyan élt, hogyan halt meg. Gyújtunk-e érte egy gyertyát, elmondunk-e érte egy imát. Felkapjuk arcunkra a kötelezőnek vélt idióta félvigyort, és elsétálunk Móric bácsi személye mellett, természetesnek vesszük, hogy az örökösök marakodnak, párbajoznak a jussért, mi meg drukkolunk nekik. És hogy tessék, most az van, amiről mindennap álmodunk.
Nos, a fentebb vázoltak összességét úgy hívják, kortünet. Mert nem utolsósorban azért érezzük ma kutyául magunkat, azért nem indulnak be, azért rosszabbodnak a dolgaink, mert nem tudjuk, mit kezdjünk a halottainkkal. Mit kezdjünk a halállal, a gyásszal, a földi maradványokkal, a szellemi-lelki hagyatékkal, az emlékezés révén felszabaduló segítő erőkkel. Egy ilyen eltompult, elbutult emberiségnek jó jövőt se lehet jósolni. Egy ilyen társadalom egyes tagjain bizony a pénz csak átmenetileg segít, ha egyáltalán. Pedig a képzelet csodálatos, és mint a gyermek, képes megálmodni mindenből a legjobbat mindenkinek. S ha megálmodta igazán, hiba nélkül, már beszélhetünk arról, hogy végre egy belső építészeti szempontból kevéssé irritáló játéktér, végre egy szimpatikus játékvezető, végre ép elméjű műveltségi kérdések, izgalmas fordulók és szimpatikus játékosok.
A halál és a gyász legyen inkább más, komolyabb, átgondoltabb, akár vállalható az is, hogy népnevelő műsorok témája.
(Az örökös, M1, október 15.)