„Akinek nem volt szétvágva a combja, az nem is igazi suszter”

Ki gondolná, hogy egy opera- vagy balettelőadásra akár 130 pár cipőt is készül, minden művésznek személyre szabottan. A Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyházában többek is azon dolgoznak, hogy méretvételtől a kaptafáig, mintakészítéstől a szabáson át a varrásig minden a művész kényelmét szolgálja. Itt dolgozik Németh Károly is, aki ottjártunkkor épp a Rómeó és Júlia balettelőadásra készít cipőt.

Fotó: Mirkó István Forrás: MI

Fotó: Mirkó István

– Mi van, ha tönkremegy egy cipő, akár fellépés közben, egy másik országban vagy földrészen?
– Nem megy tönkre – vágja rá magabiztosan a szakember. – Pici javításokat ott is meg tudnak csinálni, de nagy probléma nem lehet velük. A pillanatragasztó az örök klasszikus, azzal csak mi szenvedünk, amikor utólag le kell bontani
– ismeri be mosolyogva.
– Mennyi idejük van egy pár cipőre?
– Modelltől függően két-három nap, csizmáknál több. Vannak azért elég cifra igények is
– dobja fel a labdát.
– Melyik a legádázabb feladat?
– Mindegyiket szeretem csinálni, de a keményebb csizmákkal nehezebb dolgozni, nem lehet olyan könnyen forgatni, mint egy sima félcipőt, útban van a szár.
– Hogy merevítik ki?
– Vászonnal, száraz marhabőrrel, kartonból, típustól függően – sorolja.
– Mindig bőrrel dolgoznak?
– Szinte mindig – vágja rá, és int a kezével, hogy kövessem. Egy kisebb szobába kísér, ahol a bőr illata azonnal megüti az orromat. Polcos állványok vesznek körül, többféle, velúrbőr, lakkbőr, vastagabb, vékonyabb, kígyónyomatos, számtalanféle és színű anyag tekercsekben pihen a polcokon.
– Melyikkel a legnehezebb dolgozni?
– Lakkbőr – feleli azonnal. – Nincs benne rugalmasság, nehéz úgy dolgozni vele, hogy ne maradjanak ráncok a cipő orrán.
– Honnan jön a bőr? Az legalább még Magyarországon belül készül? – kérdezem, mire többen is felnevetnek, meg is válaszolva a kérdést. 
– Már Pécsen sem csinálják, Újpesten sem, megszűnt mind. Olaszországból érkezik – árulja el.
Mielőtt visszatérünk az asztalához, Németh Károly körbevezet. Tépőzárak, mintasarkok, különböző szerszámok, gépek. Egyiken megpihen a szemem. – Cipőtágító – mondja a gondolataim­ban olvasva. – Ráhúzzák a cipőt, és hosszában, széltében tudják tágítani a bőrt, ami utána – mondja – nem ugrik össze, mint a műbőr. Aztán sorra mutatja a különböző eszközöket. Szegőgép, oszlopos varrógép, stoppológép, szegecselő, talpcsiszoló masina, prések, marógép, köszörű. Miközben kapkodom a fejem, Németh Károly azt mondja: nem nagy a repertoár, de nekik elég.
Visszatérünk a mester asztalához. Leül, és munkához lát. Olyan rutinnal forgatja a szerszámokat, a bőrt, a kaptafát, hogy csukott szemmel is tökéletes cipőt készítene.
– Már csukott szemmel is megy – mondom. Mosolyogva megvonja vállát, és annyit felel, pár százezer szöget már bevert.
– Hányszor üt az ujjára?
– Egyszer sem, azon már harminc éve túl vagyok. Annak idején vágtam bele úgy a combomba, hogy össze kellett varrni. Megszaladt kicsit a kés, de akinek nem volt szétvágva a combja, az nem is volt igazi suszter. És ha szerencsés volt, csak a combja bánta, nem szaladt a kés feljebb.
– Az ujját sem szokta elvágni? – faggatom, amikor a cipészkést veszi a kezébe.
– Nem jellemző – mondja rám nevetve, miközben kezei mintha önálló életet élnének, tovább dolgozva Rómeóért és Júliáért.

Borítókép: Németh Károly cipészmester az Operaház előadóinak készít cipőket (Fotó: Mirkó István)