Amikor egy-egy opera- vagy balettelőadáson ülünk, bizonyosan nem a művészek cipője az első, amire figyelünk, sőt talán egyáltalán nem is foglalkozunk azzal, miben varázsolnak el minket, nézőket. Pedig egy kényelmetlen, nem személyre szabott lábbeli mind a művésznek, mind pedig a nézőnek élvezhetetlenné teheti az előadást. A Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyházában többek is azon munkálkodnak, hogy méretvételtől a kaptafáig, mintakészítéstől a szabáson át a varrásig minden a művész kényelmét szolgálja.
Itt dolgozik Németh Károly is, aki ottjártunkkor is épp egy cipőt készített a Rómeó és Júlia balettelőadásra.
A műhelynek, ahol mintegy tíz hozzáértő ember szorgoskodik, kifejezetten nagy a belmagasságú, hatalmas ablakok sorjáznak az egyik oldalon, meleget és fényt engedve be a terembe, a többi fal pedig tele plafonig futó polcokkal, rajtuk kaptafával, cipősarkok százait elnyelő dobozokkal. A megállás nélküli munkát bizonyítja a hangzavar: hol egy varrógép hangja, hol a kopácsolás, avagy a marógép zaja járja át a termet, de leginkább mindhárom egyszerre.
– Hogyan lett cipész? – vágok bele.
– Többen is cipészek voltak a családban, egyikük csizmadiaként dolgozott – mondja Németh Károly, miközben pakolászik. Vékony, szikár arcú, őszes hajú, rikítóan világos szemű középkorúnak látszó férfi. Nem harsány, inkább szolid jellemű, kissé halk szavú, de mosolygós, és mint utóbb kiderül, kifejezetten jó humorú is. – Van több pár csizmám is, amit még a harmincas években csinált az öreg, apró lovaglócsizmák, kézzel varrott felsőrésszel. Ezek vizsgamunkák voltak, amiket megörököltem – folytatja. Másik felmenője maszek cipész volt, maga készítette a lábbeliket.
– Ön sosem gondolt arra, hogy maszek legyen?
– Nem vágytam az izgalomra – nevet fel.
– 1984 óta vagyok a szakmában, 34 évig ortopéd cipész voltam, hat esztendeje dolgozom az operánál – néz körül a műhelyben elégedetten.
– Hány cipő készül egy nap?
– Változó. Egy-egy új darabnál van, hogy 100-130 szereplőre készítünk cipőt – közli teljes nyugalommal. – Ritkán ugyan, de megesik, hogy már kész lábbelit tudunk újra használni. Ezek régi darabok, amelyekben korábban játszottak, de mivel egy-egy darabot évek elteltével tűznek ismét műsorra, más énekes vagy balettművész játssza, így új cipőre van szükség. Ezek méretre gyártott cipők, így ha lecserélnek négy-öt embert egy darabban, újra méretet kell venni, mert ritka, hogy a kész pár pont „lábra áll” – mondja. Körülnézek a műhelyben, keresem a kifutott termékeket, de sehol semmi. Persze nem is férnének el. Németh Károly, látva pásztázó tekintetemet, azonnal tájékoztat. – Van egy hatalmas jelmezraktár, oda kerülnek a már nem használt lábbelik. De ez a helyzet a ruhákkal is: ha már nem játszanak bennük többet, mennek a jelmezraktárba.
– Na, és akkor hogyan is kezdődik a cipőkészítés?
– Bejön a művésznő vagy a művész, a statiszta, az énekkaros, bárki, aki szerepet kap. A „főnök úr” vagy a kollegina leveszi a méretet, ezen az emelvényen – mutat egy több lépcsőfokos sámlira, vagy inkább fellépőre. – Ha erre feláll, pont szemmagasságban lesz a lába, így könnyebb dolgozni – magyarázza. Ezután méret alapján készül a kaptafa.
– Minden cipőnél új kaptafára van szükség? – kérdezem, hiszen a műhelyben több száz kaptafa található. – Az egyedi kaptafa nagyon ritka, talán ha egy-két művésznek van ilyen. De egy apró méretbeli eltérés is új kaptafáért kiált, emellett pedig minden lábnak, talpnak más a formája. Ezenkívül van western, vágott, hegyes orrú: sokszor újakra van szükség, az igényeknek megfelelően.
– Hol készülnek a nyers kaptafák?
– Romániában. Adunk egy mintát, és az alapján gyártják le nekünk.
– Magyarországon nem?
– A Jászságban régebben készítettek, de ma már se kaptafát, se sarkot nem készítenek. Legalább még valahonnan be lehet szerezni. Ekkor jön a mintaszerkesztő kolléga, ő elkészíti a kaptafára a mintát a tervező elképzelése szerint, aki rajzokkal, illusztrációkkal érkezik, és elmondja, mit szeretne látni, mi pedig megpróbáljuk megvalósítani.
– Ez mindig könnyű?
– Voltak már hajmeresztő ötletek, de mi mindent igyekszünk úgy elkészíteni, ahogy kérik.
– Mi volt a legemlékezetesebb kérés?
– Hol is kezdjük? – nevet fel kollégáira kacsintva. – A Varázsfuvolácskában volt zsiráf patával, oroszlán karmokkal, na, az kihívást jelentett mindenkinek.
– Sikerült megoldani?
– Persze. Sosincs lehetetlen – húzza ki magát Németh Károly.
A mintavágó feladata, hogy elkészítse papírból a mintát, utána a szabászhölgy bőrből kivágja, attól függően, milyen bőrből kérik a cipőt. Béléssel kiszabja, a tűző hölgyek a belső részt és a bőrt összetűzik, ez a felsőrész. A kérget a cipész ragasztja be a bélés és a felsőrész közé, ami tartást ad a kéregrésznek.
Ezek után jövünk mi, ekkor kezd igazából formát ölteni a cipő. Először fára kerül: szöggel rögzítjük, miután rákerül a felsőrész, ragasztjuk, végül kijönnek a szögek, és akkor a kaptafát ki is lehet után húzni, Kap belülről egy fedőtalpbélést, szivacsot, egy sarkot és kész is a cipő
– mondja, olyan egyszerűséggel, mintha kávét főzne.
– Hol készül a sarok?
– Régen még gyártották, ma már nem. Van még pár száz tartalékban, de egyszer az is elfogy – mutat a falon sorakozó dobozokra.
– Mi lesz, ha elfogy?
– Jó kérdés. Aki még csinál, silány, puha fából készíti. Ezek itt bükkfából készülnek, bírnia kell a kopást, a szögelést. A régiek még jók voltak, a maiak már gyenge minőségűek.
– Amiket már használtak, újra lehet hasznosítani?
– Ha lemegy egy darab, javítjuk a korábban gyártott cipőket, de jobbára a raktárba kerülnek.
– Mennyi cipőt gyártanak egy évben?
– Mennyit is? – fordul oda egyik kolléganőjéhez. – Nyolc-kilencszáz pár biztos, sokszor közelít az ezerhez.
