Kicsit több, mint hatvankét éve, 1945. szeptember másodikán az utolsó fegyver is elhallgatott, s véget ért a második világháború. Mielőtt azonban az emberek hálaimát rebeghettek volna, máris elkezdődött a hideg, valójában is fenyegető újabb háború, amely során nem lőttek, de néha hajszálon múlt, hogy újra gombafelhő emelkedjen a levegőbe valamely nagyváros felett. Nem véletlen, hogy az akkor élő emberek az atomháború rémével keltek és feküdtek.
Nyikita Mihalkov híres dokumentumfilmjében leányát, Annát kérdezi időről időre gondolatairól. 1982-ben, Leonyid Brezsnyev halálakor a nyolcéves orosz kislány keservesen sír. Fél a háborútól, amely most, a nagy vezető távozásával minden bizonnyal bekövetkezik. A háborús pszichózis igen erős, olyannyira, hogy a világháborút gyermekként megélő nemzedék sikeresen elhelyezte félelmét gyermekeiben is. Az ötvenes–hatvanas évek fiataljai attól tartottak, hogy bármikor újrakezdődhet a lövöldözés, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek. Az 1962-es kubai rakétaválság idején úgy érezték az emberek, hogy itt és most véget érhet a történelem, a nukleáris csapásra hasonlóan halálos válasz érkezik, s így kihal az emberiség.
Érdekes módon a rettegés tovább folytatódott a hetvenes, sőt a nyolcvanas években is. Nem kisebb személynél, mint Benjamin Spocknál is tetten érhető, hogy a híres gyermekpszichológus bizony maga is kezelésre szorult volna. A gyermeknevelési alapmű, a Dr. Spock csecsemő- és gyermekgondozása 1985-ben már ötödik alkalommal jelent meg. Előszavában az író ezt írja: „A nemzetközi feszültségek növekedése miatt általánosan elterjedt a gyermekek és ifjak körében a nukleáris pusztulástól való indokolt rettegés. A kisgyermekek attól félnek, hogy szüleik meghalnak, és akkor nincs, aki gondoskodjék róluk. Nagyobb gyermekek már saját életüket látják veszélyeztetve. A serdülők borúlátásra és kétségbeesésre hajlanak, nem látják értelmét annak, hogy tanuljanak vagy egészségükkel törődjenek, ha úgyis elpusztulnak, mielőtt dolgozó emberré és szülővé válnának. A szülők igenis növelhetik a gyerekek biztonságtudatát. Ilyeneket mondhatnak nekik: Igen, van veszély, de a csapás nem feltétlenül következik be, ha mindannyian dolgozunk a békéért. Olyan képviselőket és vezetőket választhatunk, akik kiállnak a konfliktusok békés rendezéséért. Vezetőinknek írhatunk, nem egyszer, hanem sokszor. Tüntethetünk a béke mellett. Te is írhatsz levelet, te is tüntethetsz.” Spock doktor egyébként 1957 óta folytatta harcát a nukleáris leszerelésért, s támogatta az „áldozat nélküli bűnök” engedélyezését, mint a homoszexualitás, az abortusz vagy a marihuána élvezete. Spock elmélete szerint a gyermeket különálló személyiségként kell kezelnünk, aki a saját kárán fogja megtanulni az életet, abba nem szabad radikálisan beleavatkozni. Bizonyíték nincs és persze nem is lehet arra, amelyet többek között Spiro Agnew, Richard Nixon alelnöke mondott, miszerint Spock elmélete hozzájárult a vietnami háborús behívót megtagadók viselkedésének kialakulásába.
Amerikának a hidegháború alatt számos gonddal kellett megküzdenie, legyen az az említett virággyerekek nemzedékének lázadása vagy a kisebb-nagyobb fegyveres konfliktusok kezelése, valamint a gazdasági problémák. A sok összetevő egyes embereket arra késztetett, hogy zárkózzanak el a nyilvánvalóan halálra ítélt világ többi részétől, s föld alatti bunkerjeikben vészeljék át a jövendő éveket. Persze igen kevesen voltak, akik hallgattak a vészmadarak károgására, ám jelzésértékű, hogy ez az iparág máig működik. A szeptember 11-i terrortámadás után sokan meg is nézték, hogyan szerezhetnének be egy összkomfortos lakókapszulát levegőszűrővel és víz-újrahasznosítóval, vagy leporolták a régit, amelyet még a nagypapa állított a kert végébe 1955-ben.
Az amerikaiaknál még tovább mentek azonban az angolok, mégpedig kisebb késéssel, a nyolcvanas évek elején. A fő atomhisztéria már rég lecsengett, őfelsége kormánya azonban még tartott a kommunisták bosszújától. A belbiztonsági minisztérium ezért kidolgozott egy tervet „Védelem és túlélés” címmel. A lakosság kis röplapokat kapott volna a postaládájába, ha a helyzet úgy hozza. Szerencsére nem hozta úgy, ám a röplapok elkészültek, és azt meg is ismerte a közvélemény. A tanács szerint minden brit állampolgár készüljön fel a háborúra, lakásában alakítson ki egy nukleáris óvóhelyet, ahol szükség esetén 14 napon át élhet a család. A kis helyiséget a ház legbelső szobájában állították volna fel a britek, befalazva az ablakokat és ajtókat. A „csináld magad” óvóhely falait a leszerelt ajtók adták volna, amelyekre homokkal teli zsákokat kellett volna aggatni, odabenn pedig vizesedények, konzervek, ruhák, könyvek várták volna a felnőtteket, valamint játékok és nyalánkságok a gyermekeket. A legfontosabb azonban a rádió, amelyhez lehetőség szerint pótelemeket is be kell vinni az óvóhelyre. A tervek szerint ezen tájékoztatták volna a lakosságot a hatóságok a tennivalókról, persze csak azokat, akik esetleg túlélték a nukleáris támadást, s feltéve, hogy a szigeten élve maradt volna egyetlen ember is. A minisztérium úgy gondolta, a röplapokat csak közvetlen háborús veszély esetén osztja szét, a füzetekben levő képek szerint egy jól öltözött férfiember céltudatosan bontja szét otthonát, és építi át háborús övezetté, a sietség minden jele nélkül. A bomba közeledését légiriadó jelzi. A robbanást a füzet szerint könnyű túlélni, ha nem lakunk túl közel a detonáció központjához. Robbanás után még van egy kis időnk, ezalatt oltsuk el az esetleges tüzeket a lakásban, nyomjuk el a cigarettánkat, kapcsoljuk le az áramot és a gázt a házban, s a család költözzön be a kis bunkerba. A füzet mindenütt szép képekkel mutatja be a követendő viselkedést, ahol a családfő tökéletes nyugalommal oltja el az atomtámadás következtében felgyulladt függönyt, majd feleségét és gyermekeit betereli a még békeidőben a nappaliban felépített óvóhelyre.
Ha valaki azonban előre gondol, nemcsak a lakását alakítja át, hanem egy teljesen e célra épített kunyhót készít. A hirtelenjében felhúzott viskó akkoriban nagyjából 250 fontba került, a kategória csúcsán álló, meglehetősen biztos védelmet nyújtó, ám még otthon is elkészíthető bunker viszont akár tízezer fontot is felemészthetett. A röplap segítséget nyújtott a halottak elhelyezésében is, leírva, miként kell a szerencsétlenül járt családtagot megjelölni, és elkülöníteni az élőktől. A tervek megismerését követően a fanyar humorú britek körében általánossá vált az élcelődés az egyes megoldásokon, dalokban és rövidfilmekben használták fel a „Védelem és túlélés” baljós hangulatú kifejezéseit. 1984-ben és egy évvel később a BBC bemutatta a Threads (Vezérfonalak) című áldokumentumfilmet, amely egy elképzelt atomcsapás utáni nagyvárosi életet mutatja be rémisztő realitásérzékkel. A filmben szerepet kapnak a röplapok is, ám az ott lefektetett módszerek mind kudarcot vallanak, a bunkerek sem vizsgáznak jól. Az atomháború után
8-10 évvel Nagy-Britannia lakossága mintegy ötmillió volt, ritkaságszámba ment az elektromosság, az emberek pedig két kezük munkájával kénytelenek valahogy túlélni. Ám a film mégis azt mutatja, hogy nem hal meg azonnal mindenki az atomháború következtében, az emberiség csírája mindenképp megmarad a totális katasztrófát követően is.
Ennél kevésbé optimista Sara Teasdale, aki 1920-ban írta meg versét az elmúló emberiségről. Az amerikai költőnő egy más nemzedék képviselője, és feltehetően személyes sorsa miatt jegyezte le a bánatos sorokat:
Langy esők jönnek s föld illata száll, / és köröz a légben majd fecskemadár, / és ungnak a békák az éji tavon, / és szilvafát lenget a lágy fuvalom, / és a rigók mondják és torkuk remeg / a kis kerítéseken éneküket, / és nem beszél senki a háborúról, / s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor? / S nem kérdezi semmi, se fű, se madár, / hogy hol van az ember, jaj, hova már? / És új tavasz ébred és kezd életet, / és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.
origo.hu
Bölöni László is a román parlamenti választáson való részvételre buzdít
