Rögtönzés és blöff

Rögtönzés. Ez a szó jutott az eszembe legelőször a népszavazási háború eszkalálódását tapasztalva. Blöff – javítottam magamat kisvártatva, miután világossá vált előttem, hogy a hatalomba tíz körömmel kapaszkodó miniszterelnök a népszavazás alkotmányos intézményét épp olyan könnyedén dobja oda a tiszavirág-életű politikai túlélés érdekében, mint más, közkincsnek számító fogalmainkat: becsület, igazság, bátorság, büszkeség, nemzet. Volt ugyebár az a jog- és kultúrállamokban példátlan alaphelyzet, hogy valaki (Gyurcsány Ferenc) tudatos csalárdsággal, szándékos hazugsággal, a választói tömegek előre eltervezett megtévesztésével került a főhatalom birtokába. Amikor ez a történelmi stikli az őszödi vallomásból kénytelen-kelletlen kiderült, működésbe kellett volna lépniük a demokrácia önvédelmi mechanizmusainak – de azok nem léptek működésbe. A kierőszakolt koalíciós hűségnyilatkozattal felsült a parlamenti demokrácia; kitűnt a köztársasági elnöki intézmény hallatlan gyöngesége; elégtelennek bizonyultak a társadalmat összetartó, feltételezett erkölcsi törvények; csődöt mondtak a felkent írástudók; bűnös oknyomozói mulasztásaival zárójelbe tette magát a többségi média; erőtlenségről tettek tanúbizonyságot a polgári ellenállás már-már mitikus eszközei; s immár a népfenség alkotmányos megnyilvánulását, a népszavazást is sikerült a kocsmai kabarék nívójára zülleszteni. Ha Gyurcsánynak az volt a titkos vágya, hogy – mint még minisztersége előtt nyilatkozta – a közéletet és az országot a saját képére és hasonlatosságára formálja át, jelentem: a kísérlet sikerült.
Fölvetődik a kérdés: a Fidesz, amely tavaly október 23-án, markáns nemet mondva az utcai erőszakra, az egyetlen célravezető és törvényes eszközt találta meg a létező gyurcsányizmust alapjaiban megkérdőjelező népszavazási kezdeményezéssel, vajon visel-e felelősséget a mostanra kialakult obskurus politikai helyzetért, az általánossá vált közéleti válságért? Úgy vélem, valamennyi felelősséggel mindenképpen tartozik, de összehasonlíthatatlanul kevesebbel, mint a kormányfő-pártelnök és az ő madzagon rángatott pártja. (A fő felelős természetesen az SZDSZ, amely az országra szabadította Gyurcsányt, és még az enervált MSZP elégedetlenjeivel szemben is mindenáron megtartja a hatalomban. Ez a rendszerváltó ethosz elárulásának a bére.)
Súlyos tévedés, hogy egy romlott agy képtelen volna logikus politikai húzásokra. Gyurcsány azáltal, hogy élére állt a korábban elutasított népszavazási kezdeményezésnek, olyan szituációt teremtett, hogy az ellenzéknek csak rossz és kevésbé rossz választási lehetőségei legyenek. Politikai értelemben Orbán Viktorék számára a legrosszabb forgatókönyv az, ha a tájékozatlanabb választói rétegek a pártkorrupciós ügyekben fuldokló miniszterelnököt paradox módon valamilyen mértékben a közélet megtisztítójának, a szörnyen szájbarágó „tisztaságcsomag” atyjának tekintik. Gyurcsány tizenkilencre akar alsót húzni: még a szocialista polgármesterekkel is tengelyt akasztott, hogy elterelje a közfigyelmet a Zuschlag-ügyről, illetve a kiskunhalasi mini-Titanic mögött tornyosuló kormányzati korrupciós jéghegyről. A hajó már recseg-ropog: kérdés, meddig lehet az utazóközönség érdeklődését a mentőcsónakok színezésével és ornamentikájával lekötni. Az, hogy a Fidesznek sikerül-e az alkotmánybíróságilag megerősített három népszavazási kérdést (vizitdíj, tandíj, kórházi napidíj) kimenteni a zajló jégtáblák közül, csupán a magyar demokrácia részletkérdése. A magyar demokrácia fő kérdése az, hogy képesek leszünk-e Gyurcsány közelgő, törvényszerű bukása után visszatérni a normalitáshoz, a virtualitásból a valóságba, a hazugságcunamiból a szavak világos, tisztességes, becsületes jelentéséhez. Mindez nem stiláris probléma: nagyon is reálpolitika. A közélet tisztasága ugyanis valóban a demokrácia alapja: ne legyenek kiváltságosok, ne lophassák el a közpénzeket, és ne csalhassanak adót – vagy ha mégis erre vetemednek, kerüljenek huzamosan hűvösre, miután maradéktalanul visszaadták a lopott holmit. S reálpolitika az is, hogy a figyelemelterelő, sokszor vérlázítóan álszent manőverek helyett a haza üdvével foglalkozzunk. Kérdem én: a népszavazási csatározások országában ki foglalkozik a társadalom valódi problémáival?
Hogy ne a levegőbe beszéljek, mindjárt konkrét javaslatot is tennék arra, hogy mivel foglalkozzunk a belátható időn belül bekövetkező posztgyurcsányi időszakban. Foglalkozzunk például a valódi adóreformmal. Meglepve olvasgatom a Barankovics alapítvány alapos kiadványát a családi jövedelemadózásról. Van megoldás! – hirdeti a kereszténydemokrata törvényjavaslat, amely hatalmas matematikai és statisztikai apparátust felvonultatva bizonyítja, hogy az „alternatíva nélküli” neoliberális közgazdasági tanok korántsem fatálisak a magyar jövőre nézve: igenis tehetünk valamit a társadalmi igazságosság megvalósulása, ezen keresztül pedig a demográfiai katasztrófa, a programozott nemzethalál megállítása érdekében. Lényeges, hogy az elképzelés szerint a családi jövedelemadózás választható adózási forma lenne, amely az eltartott gyermekek arányában premizálná a munkavállalókat, illetve a társadalom alapsejtjeinek tekintett családokat. Megcsappannának az adózással összefüggő adminisztrációs terhek és költségek, az egyéni vállalkozók jövedelme is bekerülne az összevont adóalapba, s utóbbiaknak így az adóterheik is csökkennének. Áttekintve az egyes társadalmi rétegek közteher-viselési terheinek, illetve e finomhangolású újraelosztásnak a módosulását, meggyőződésem, hogy egy valódi szociáldemokrata párt mind a tíz ujját megnyalná e törvénymódosítási kezdeményezés olvastán. Mint Mészáros József kísérő tanulmányából kitűnik, a családi típusú jövedelemadózás ésszerűsége a népesedéspolitika területén is roppant gyümölcsöző lenne. „Reményt keltő, hogy a fiatalok vágyott és ideálisnak tekintett családmérete alig tér el a demográfiai egyensúlyhoz szükséges termékenységtől” – szól az egyik tételmondat. Egyelőre evidenciának tekinti, hogy az új generációk is elsősorban az országhatárokon belül keressék boldogulásukat – nem kell őket miniszterelnökileg elküldeni a szélrózsa minden irányába.
Ha rajtam múlna, a sok vattakérdés helyett a családi jövedelemadózásról tartanék haladéktalan népszavazást. Ez még akkor is nemzeti sorskérdés, ha a bankoknak meg a multiknak rendszerint egyetlen gyereke sincs. Igaz, az efféle felelősségteljes politizálás vastag fekete filctollal áthúzná a rögtönzés és a blöff kultúráját. Egy komoly, felelősségteljes országban pedig az a kétszáz honanya meg honatya az ilyesmit különösebb népszavazási csinnadratták nélkül is soron kívül tárgyalná. S ha a családi adózás kifejthetné áldásos társadalmi hatásait, növelve a gyermekvállalási kedvet – nem bánom, beszélhetnénk a képviselői javadalmazás rendezéséről is.