Tizennyolc világbajnokság közül kilencen jelen volt a magyar válogatott, kilencről hiányzott. Az ötvenszázalékos teljesítmény mögött azonban roppant kiegyenlítetlen az időbeni eloszlás: az 1930 és 1986 között rendezett tizenhárom vb-re vetítve kilenc részvétel, négy távolmaradás az arány (ezekből kettő ráadásul önkéntes), azóta viszont ötből semmi. A kvalifikációs versenyek magyar szempontból négy markánsan elkülönülő szakaszra oszthatók: 1930 és 1966 között a szinte automatikus siker, 1970-ben és 1974-ben a nemzeti sporttragédiával felérő két kiesés, 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban a futballunk általános állapotához képest bravúrral kivívott biztos továbbjutás, azóta az egyre törvényszerűbb, reménytelenebb és visszhangtalanabb búcsú időszakát éltük, éljük.
A vb-selejtezők – már ha egyáltalán megrendezték őket – egykor nem is tűntek tétmérkőzéseknek. Hiszen az, hogy Magyarországnak ott a helye a világbajnokságon, körülbelül annyira volt magától értetődő állítás, mint manapság a férfi-vízilabdaválogatott esetében. Bár az első négy vb-ből kettőt így is kihagyott csapatunk; az 1930-as nyitányon az uruguayi utazás kalandtúrának tűnt, 1950-ben pedig a szovjet blokk imperialista passziónak tekintette a vb-t, előszeretettel nevezve alvilágbajnokságnak. De ha játszani kellett, az nem okozott szemernyi gondot sem. Az 1934-es kvalifikációért a mieink oda-vissza intézték el kétszer 4–1-re Bulgáriát, az 1938-asért elegendő volt egyszer elpüfölni 11–1-re a görögöket. Ők ugyanis esélytelenségük tudatában beérték egyetlen budapesti találkozással, amely előtt csupán két nappal hirdetett keretet Dietz Károly szövetségi kapitány. Nem kockáztatott sokat. Mint ahogy 1954-re készülődve a lengyelek sem: amikor meghallották, hogy Magyarországot húzták ki ellenük, tisztelettel visszaléptek. A norvégok bezzeg nem rettentek meg az 1958-as vb előtt, sőt a selejtező első felvonásában 2–1-re legyőzték Oslóban Hidegkutiékat. Akik ennek ellenére, itthon 5–0-lal visszavágva, majd Bulgária ellen szokás szerint kétszer nyerve, így is simán masíroztak a vb-re. Csakúgy, mint 1962-ben az NDK és Hollandia, majd 1966-ban megint az NDK és Ausztria előtt. Az 1930-as kezdetektől tehát 1966-ig a magyar válogatott akkor szerepelt a világbajnokságon, amikor kedve tartotta, három és fél évtizeden át mindössze egyetlen kvalifikációs mérkőzést veszített.
Aztán majd negyvenévi napsütés után következett két villámcsapás: az 1970-es és a ’74-es vb-ről is lemaradtunk. Mindkettőről szarvashibák, fatális balszerencsék folytán. Az 1970-es selejtező rajtja előtt váratlanul lemondott Illovszky Rudolf szövetségi kapitány, és a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) vezetése a lehető legrosszabb döntést hozva hazarendelte az évek óta az NDK-ban dolgozó Sós Károlyt. Ő köznevetség tárgya lett a játékosok körében, amikor világklasszisok neveit kevergette, de ennél rosszabb és károsabb csere is fűződik a nevéhez: Prágában lehívta a pályáról a második félidő elején a védelem oszlopát, Mészöly Kálmánt – már a szünetben leváltotta volna, de a társak a zuhany alól rimánkodták vissza a gyepre –, a csapat pedig 3–1-es vezetést 3–3-as döntetlenre rontott. A csoport élén így Magyarország és Csehszlovákia egyaránt 9 ponttal zárt, de a mieinknek lényegesen jobb volt a gólkülönbségük és a hazai 2–0 miatt a csehszlovák csapat elleni eredményük is. Ám akkoriban még egyik sem számított, következhetett a megismételt mérkőzés, az úgynevezett marseille-i csapás: 4–1-es vereség. Sóst elsöpörte a népharag, az újabb kvalifikációs akadálynak már Illovszky ugratta neki a válogatottat. Bele is bukott. Mert miközben a csapat halmozta a döntetleneket, Ausztriánál és Svédországnál is kisebb különbséggel verte Máltát. A kijutás negyedórával a zárás előtt így is biztosnak látszott, a Népstadion 75 ezer nézője már ünnepelt, amikor a 76. percben a semmiből előtűnő Edström bebólintotta a harmadik svéd gólt, s ezzel – 3–3-mal – kifejelte a magyar válogatottat a vb-ről. Nincs annál leverőbb érzés, mint amikor az egyszerinek hitt átok rövid időn belül megismétlődik. A második kudarc ezért is tört derékba pályafutásokat: ahogy Sós, úgy Illovszky sem lehetett soha többé kapitány, Bicskei Bertalan kapus is megragadt annál az egy szem válogatottságnál, amelyet a svédek ellen jegyzett, és az Edström őrzésével megbízott Vidáts Csaba is kegyvesztetté, megbélyegzetté vált. A kiesés akkoriban még bűn volt, és meg is keresték hozzá a bűnösöket.
Ám hamarosan visszazökkent a rendes kerékvágásba a világ. 1978-ra selejtezve Baróti Lajos alakulata maga mögé utasította a Szovjetuniót és Görögországot, az oroszok feletti hazai 2–1 felért egy nemzeti ünneppel. Amelynek fényét Kutas István, az MLSZ akkori, egyébként hithű kommunista elnöke azzal emelte, hogy az ő ötletére hangzott fel először a Népstadion hangszóróiból a Himnusz énekes-szöveges változata az addig megszokott zenekari helyett. A ráadás, a Bolíviával megvívott interkontinentális pótselejtező és a 6–0-s hazai diadal pedig minden képzeletet felülmúlt. Az nemkülönben, hogy 1982-ben úgy masíroztak tovább Nyilasiék, hogy az utolsó meccsre biztos csoportelsőként utaztak Londonba, ahonnan magukkal vitték a vb-re az angolokat a románok helyett. Négy évre rá szintén tét nélküli maradt az utolsó összecsapás, mert Mezey György fiai Rotterdamban verték a később világsztárrá cseperedett Gullittal, Van Bastennel, Rijkaarddal felálló Hollandiát, majd Bécsben – az ilyen számban a vasfüggönyön először átengedett – hatezer magyar drukker előtt intézték el 3–0-ra Ausztriát. E sorrendben három sikeres kvalifikáció során válogatottunk olyan sportági nagyhatalmakat selejtezett ki, mint a Szovjetunió, Hollandia, Anglia, és olyan, ma ködös messzeségben előttünk haladókat előzött meg könnyedén, mint Görögország, Románia, Norvégia, Svájc. Pedig a viszonylagos sikerek mögött ekkor már nem állt ott az egész ország, a grundokkal és focizó gyerekek tízezreivel teli „Futbólia”, csupán egy tervszerű munkára fogott és jól menedzselt, de már enkláve szektorként működő nemzeti együttes.
Be is következett az összeomlás. Az 1990-es előjátékok során oda-vissza döntetlen Máltával, két meccsen csupán egy pontocska Írországtól, és harmadik hely egy akkoriban kifejezetten hígnak tűnő csoportban, majd mindezt fokozandó, 1994-ben kettős vereség Izlandtól, és már csak negyedik helyezés (Luxemburg előtt). Izlandtól először még Jenei Imrével, a bukaresti Steaua Európát meghódított trénerével kaptunk ki (a mester magyar anyanyelve dacára olyan kifejezéseket használt, hogy „felkészülődési mérkőzés”), a menesztését követő visszavágón pedig szegény Puskás Öcsivel, akit belerángattak ebbe a kalandba. Igaz, Rejkjavíkban legalább megalkotott egy ma is érvényes szentenciát a magyar válogatott tagjairól, amikor kijelentette: „Nem azért vannak itt, mert ők a világ legjobbjai, hanem mert nincs más.”
Azóta sincs. 1998-ban (illetve persze 1997 őszén, de az egyszerűség kedvéért mindig a vb évét jegyezzük fel) ugyan még egyszer sikerült elcsípni a második helyet – hála az utolsó percben példátlan öngólt rúgó finn csapatnak –, de az csak átszállójegy volt a pokolba. Az oda-vissza vágós rendszerű pótselejtezőn ugyanis a zseniális generációt felvonultató és a délszláv háború miatt félelmetesen feltüzelt Jugoszlávia az Üllői úton 7–1-es csapást mért a mieinkre – Belgrádban ezt újabb 5–0-lal fejelte meg –, félig ittas és egészen örömittas szerb drukkerek skandálták csúfolódva, hogy „Ria, Ria, Hungária”.
Ami magyar torokból egyre ritkábban hallatszik. Míg ugyanis 1970-ben és ’74-ben az utolsó utáni pillanatokban csúsztunk le a vb-ről, addig mostanság már az első egy-két mérkőzés szertefoszlat minden illúziót. Csapatunk 2002-re és 2006-ra selejtezve is negyedik lett csoportjában, pillanatnyi valós továbbjutási esély nélkül. Összeállításunkban az Európa-bajnokságokkal nem foglalkoztunk, de annyi mindenképpen megjegyzendő, hogy a novemberben zárult előcsatározások során Magyarország hatodik lett a csoportjában. Ez a történelmi mélypont.
Ehhez képest tanácsos méricskélni, mire mehetünk a 2010-es vb selejtezőin, amelyeken a november 25-i sorsolás eredményeképpen Portugáliával, Svédországgal, Dániával, Albániával és Máltával kell szembenézni. Vagy inkább a saját helyzetünkkel, amely egyre kilátástalanabb. Belső bajainkkal ezúttal ne foglalkozzunk, az önálló tanulmányt érne meg. A külső környezet azonban radikális minőségi és mennyiségi változáson ment át. Egyrészt tőlünk nyugatra, északra és délre egyre több a sportágba ömlő pénz, egyre magasabb szintű a játékosok és edzők képzése, az orvosi-tudományos háttérről már nem is beszélve. Másrészt Kelet-Közép-Európa határainak átrajzolásával megnőtt a riválisok száma: a Szovjetunió és Jugoszlávia helyére lépett több mint egytucatnyi, a miénknél egyértelműen jobb vagy minimum egyenrangú vetélytárs.
Emellett egyre kevesebb kvóta jut kontinensünknek a világversenyeken. A labdarúgás évtizedeken át Európa és Dél-Amerika hitbizománya volt, a vb-helyekből előbbi 70, utóbbi 20 százalékot szakított ki, a többieknek maradt tíz. 2010-ben azonban a 32 helyből már csak tizenhárom Európáé – a tizennegyediket Olaszország a címvédő jogán birtokolja –, és ez az arány tovább romlik, ahogy földrészünk Amerikához, Ázsiához és Afrikához képest egyre hátrább szorul az össznépesség, a FIFA-tagállamok száma és ebből következően érdekérvényesítési képessége tekintetében.
Úgyhogy akár az is elképzelhető, hogy 2036-ban utódaink megünnepelik a Szovjetuniótól elszenvedett 6–0-ás vereség ötvenedik évfordulóját. Hisz mégiscsak akkor, 1986-ban fordult elő utoljára, hogy válogatottunk kijutott a világbajnokságra.
EU
A világ új kihívások elé került
