Árvácska az ipari ugaron

Hát nem mindennap bántanak engemet – mondja Iszka, a Zsil-völgyi szellem-bányavidék árvácskája, aki a vén Európa szemétdombján kapirgál vasért, szénért, apróért – bimbózó vadvirág ő a meddőhányó árnyékában. Apja-anyja szeszbűzös, sötét hétköznapjai elől menekülne is meg nem is; a kiút a zárt, levegőtlen gyermekotthon, vagy az emberkereskedők uralta gyilkos nagyvilág. Díjeső a filmnek, díjeső a gyerekeknek, akiktől a valóság elrabolta a gyerekszobát.

Varga Mária és Varga Rózsika nevét megtanulta a világ filmfesztiváljainak púderes-illatos közönsége. Varga Mária és Varga Rózsika testvérek, Bollók Csaba filmjének gyermekfőszereplői, akik amilyen természetesen mozognak – ahogy Fábry Sándor fogalmazott a hétfői díszbemutató előtt: léteznek – a romániai fantomblokkok mocskában, olyannyira feszengenek a fényűzéstől s a sztárságtól, márpedig Bollók Csaba filmje akarva-akaratlan nevesített valakit csinált a névtelen senkiből.
A testvérpár lenyűgöz, mozi-székbe tapaszt, megkönnyeztet.
Magukat alakítják. Meg azt a sok tízezer gyereket, akik nem csipszen, müzlin, kólán, hanem krumplin, vízen, verésen és vason nőnek fel, akik játékok helyett hulladékot gyűjtenek egy szándékosan elfelejtett kelet-európai – ma uniós – vidéken.
A táj Bodor Ádámtól jól ismert (ha már itt tartunk, sokkal inkább emlékeztet a Sinistra körzetre, az Érsek látogatására vagy a Részlegre, mint Kamondi túlcizellált Dolinája). Ipari ugar ez, sínek, hulladékhalmok, rozoga viskók, düledező blokkok, kitört-betört gyárhodályok borzongató birodalma, már-már csernobili a pusztulás, csakhogy mindez nem az alkotói képzelet szüleménye, hanem a nyers, torokszorongató valóság. Böjte Csaba terepasztala. (Csaba testvéré, aki ezek között a komor díszletek között kezdi mindennap újra a harcot a hatóságokkal, a szeszrágta, együgyű szülőkkel, s végtére is magukkal a gyerekekkel – a gyerekekért.) Itt indul, s a semmiben ér véget a történet, hogy még sokáig elmélkedhessünk a film után van és nincs, valami és semmi viszonylagosságáról, az emberi lét elhazudott méltóságáról, az anya és az otthon pótolhatatlanságáról – a világ már közhelyes közönyéről. Mert hát eljött az idő, nem sokkal Tamási után, amikor Farkaslakától csak egy fél napi autóútra azért vannak a gyerekek a világban, hogy sehol se legyenek otthon benne („Haza akarok menni. – Haza? És az hol van?”). Innen a rengetegből, a Zsil völgyéből indul tehát Iszka, hogy egy gyermek- és leánykereskedő banda (a test: árucikk) hajójának homályába vesszen. Az emberre mért rossz épphogy viselhető, mosolyból alig jár ki, a reménysugár hamar kihuny. A zene – amennyiben a ritkán a snittekbe hasító néhány akkordot zenének nevezzük – szinte santaolalla-i (21 Gramm, Bábel), a vágás finom, a dramaturgia olykor döccen – de hát a Zsil völgyében sok a kátyú. A gyönyörűen fotografált (Gózon Francisco), csendes dráma lassabban oldódik, mint a témáról szóló megannyi riport belénk tuszkolt igazsága.
Az Iszka utazása megfekszi a lelket, valami olyasmit érzünk, mint Rózsika a gyermekotthon orvosi vizsgálatán: mintha odabent egy kő nyomna.
(Iszka utazása. Színes, magyar játékfilm, 93 perc. Rendezte Bollók Csaba. Forgalmazza a Hunga-rotop.)