Kiizzadt realizmuscseppek

A londoni külváros setét rengetegébe kalauzol minket Simon Stephens Kócsag (Herons) című drámája, amelyet középiskolás szereplőkkel állított színpadra a korábban több sikeres rendezést felmutató Vidovszky György.

Főként a szereplők állandóan változó testi és szellemi állapota, életkorából eredő tapasztalatlansága miatt megvannak azok a korlátai a diákszínjátszásnak, amelyeknek vakmerő átlépése a felnőtt rendező számára csak kudarcot hozhat. Vidovszky György sikeresen birkózott meg ezzel a nehézséggel – általában. Stephens Kócsagja ugyanakkor különleges kihívást jelentett, mert az eddigiektől eltérően más közegből származó fiatalok drámája. A lecsúszott külvárosi miliőből kiemelkedni óhajtó és eminens tanuló Billyt – egy, az apjával kapcsolatos feljelentési ügy miatt is – három társa folyamatosan terrorizálja. A fiú egy idő után felveszi a kesztyűt, hasonló módon válaszol, míg rá nem döbben, hogy számára ez az út járhatatlan, mert az alvilágba, a bűnözés örvényébe vezet. Az egyetlen lehetőség elmenekülni.
Vidovszky szereti valóban tehetséges diák színészeit éles helyzetekbe állítani a színpadon, és leginkább azt demonstrálni okosan megválogatott pszichológiai eszközökkel, hogy a jól szituált családok gyermekei miért és hogyan válnak a különböző okokból szigorúan zárt közösség tagjaiként – mint Az iskola a határon vagy A legyek ura esetében – egy hatalmi játszma részeseivé, a kibontakozó kamaszterror haszonélvezőivé vagy kiszolgálóivá. Ugyanakkor ami hiteles az Ottlik-adaptáció vagány úrifiúcsapatánál, az már működésképtelen a kültelki szellemi és testi nyomor esetén. A diák szereplők akármilyen jók a Kócsagban, játékukról lerí – ha egy-egy rezdülés erejéig is – a civilizáció jóllakottsága, a kezdődő értelmiségi létmód, és ez pillanatok alatt képes agyonvágni az épp csak bimbózni készülő hiteles drámaiságot. Ha a rendező a magyar főváros lepusztult ősrengetegében élő tehetséges fiatalokból válogatott volna friss erőt, akkor talán nagyobb esélye lenne. A most felvonultatott fiatalokra kent lumpenmáz vagy a szájukból elhangzó sok vaskos káromkodás kevéssé hiteles.
Az erre öntudatlanul is rájátszó manírsorozat kiválóan alkalmas a drámaiság lényegi elemeinek elpusztítására: a gonosz fiúk idegesítően sokat ugrálnak a vízvezetékcsöveken, a kábítószer élvezetének hatását bemutató jelenet pedig üres idétlenkedésbe megy át. A maffiafőnök Scott famulusai nagy önkívületben fetrengenek a nézők orra előtt, és lejátsszák a színpadról a háttérben zajló fontos párbeszédet. Billy és Adele tiszta szerelméből a szokásos külvárosi kamaszromantika kizsarolt sztereotípiáján kívül alig látszik több. Így a valódinak szánt konfliktushelyzetek is érzelmi műviharoknak tűnnek csupán.
A rendezés jó lenne, a színészekkel sincs semmi baj. A diákszereplőknek a darabhoz képest eltérő szociológiai alaphelyzete azonban erősen izzadságszagú realizmuscseppekhez juttatja csak az egyfelvonásos mű nézőit.