Nyalhatjuk a sót

Most aztán tényleg vége az édes életnek: a hírek szerint a kabai cukorgyár után hamarosan lakat kerül a petőházi és a szolnoki üzem kapujára is. Ezt maguk az érintett társaságok jelentették be az uniós cukorpiaci reformra hivatkozva, amelynek keretében egyébként közel ezer embertől – mintegy háromszáz dolgozótól és több száz répatermelőtől – vesznek majd búcsút. A gyártók bejelentése szerint a Magyarország által megkapott 2,2 millió tonnás kvótának csaknem a felét vissza fogják adni. Csináljunk vele, amit akarunk. Ez azt jelenti, hogy rengeteg cukorrépa-termelő fogja földhöz vágni a kalapját elkeseredettségében, s igyekszik máshol boldogulni. De hol? Aki évtizedeken keresztül a cukorcsinálásból élt, most menjen el hirtelen számadó juhásznak vagy fröccsöntőnek?
Azért ez is az Európai Unió. Nehéz oda bekerülni, de még nehezebb szembesülni a kíméletlen követelményekkel. Ki ne hallott volna mondjuk a francia és spanyol bortermelők elkeseredett összetűzéseiről, amikor a gazdák sok-sok kamionnyi márkás bort öntöttek az utakra, árkokba végső elkeseredettségükben… Szakemberek szerint az euróban mért minimál felvásárlási árakat évről évre csökkentik, s ez – főként az aszályos területeken – már most borítékolható veszteséget jelent a termelőknek. (Mint az idén is.) Vagyis, ha a gyártók nem javítanak a répaátvételi kondíciókon, kizárólag az időjárás dönti el, érdemes-e idehaza cukorrépát termeszteni, hiszen az unió már megmondta, a következő években tovább csökkennek a felvásárlási árak. Röviden szólva: nyalhatjuk a sót.