Jurtában csapott le rám az év legnagyobb mongol vihara

Ha az ember 53 évesen éli meg gyermekkori álmait, az jut elsőnek eszébe, hogy soha nem késő. Személyvonatba feküdni Mongóliában, szinte lépésben áthajtani a sztyeppéken, majd megérkezni egy számunkra elképzelhetetlen világba, ahol a jurta az egyetlen menedék. Így nézett ki a kisfiú álma. Hogy mi lett belőle? Ha elolvassák, megtudják. Mongólia magyar szemmel - első rész.

Ebben a jurtában vészeltem át 2025 legnagyobb mongol viharát Tunkelben Fotó: Lantos Gábor

Jegy nélkül senki sem jut fel a vonatra

15-ös kocsi, 29-es hely. Ez állt a jegyen. Mongóliában minden vasúti kocsinak külön kalauza (elnézést a vasútbarátoktól, tudom, hogy vonatkísérő a nekik járó és illő megszólítás) van. Mert egy ember, de még tíz sem lenne képes ezt az irdatlan hosszúságú szerelvényt felügyelete alatt tartani.

Egy börtönőr szigorúságával néző, előbb engem, majd a jegyemet vizsgáló idős hölgyön nem lehetett csak úgy átjutni. 

Hosszas vizitálás nélkül senkit sem engedett fel. Mikor mindent háromszor átnézett, ellenőrizte, hogy tényleg 2025. június 26. van, kegyesen intett a kezével. Hurrá! Beléphettem a mongol állami vasút fekvőhelyes kocsijába.

Ez pedig a szovjet kusettbelső – vannak, akik kilenc órán át zötyögnek benne
A szerző felvétele

Kint a reggeli órák ellenére 28 fok, ennek megfelelően bent irgalmatlan emberszag és leírhatatlan káosz uralkodott. Hatalmas cekkerekkel megpakolt mongol családok számomra érthetetlen kiabálása keveredett néhány elvetemült turista csalódottnak tűnő morgásával. Ők nem erre számítottak. (Vajon mire? Az Orient Expressz luxusvagonjaira?) Ez a vasúti kocsi 50 évvel ezelőtt lehetett új, azóta nem nagyon nyúltak hozzá. Óriási szerencsémre a 29-es számú fekvőhely lenti ágy (na jó, ne túlozzunk, nevezzük inkább priccsnek) és nem a fenti, emeletes volt. 

Egy szomorú tekintetű nő üldögélt a 29-esen, aki csak akkor lett még komorabb, amikor mutattam neki, hogy ez az én helyem. 

Másra már nem volt idő, mert a vonat 9.35-kor, szinte másodpercnyi pontossággal rántott egy nagyot, majd méltóságteljesen elindult észak felé. Addigra szépen elhelyezkedtem, a zizegős, minden bizonnyal rizzsel vagy babszemekkel megtömött párnát a fejem alá igazítottam. Orrom alá a mindig nálam lévő szupererős ázsiai tigrisbalzsamot kentem (amúgy ez hátfájásra jó, de az emberi testek nem megfelelő kipárolgása ellen is véd), s így pergettem az előttem lévő órák perceit.

A vidéki Mongólia csodás, a külvárosit felejtsük el

Egy ideig nem változott a táj, ahogy elhagytuk Ulánbátor központját, egyre kevesebb lett a magas ház, egyre több a jurta. A külső kerületeken át csattogó vonat ablakába akár egy évszámlálót is ki lehetett volna akasztani. Minden egyes megtett kilométer után visszafelé pörgött volna. 

Fél óra csoszogást követően végre magunk mögött hagytuk az óriási fővárost, hogy a környezet egy pillanat alatt megváltozzon. 

A szél alakította, lepusztultnak tűnő kopár dombok tövében egy-egy elszórt jurta állt. A nem létező fűben birkák, lovak és tehenek kerestek maguknak táplálékot. Nem sokkal később már zöldbe borult a táj, megjelentek az első fák is. Mire délután egykor (azért csak sikerült összeszedni 6 perc késést) megérkeztem Tunkelbe, már teljesen más arcát mutatta a mongol természet.

Nagy megkönnyebbülés volt, amikor megtaláltam Tunkel egyetlen szálláshelyét
A szerző felvétele

Tunkel Mongólia Svájca. Akadt olyan utazó, aki ezt a mondatot le merte írni, bizonyára lenyűgözte a magas hegyek és vadzöld fenyők ölelésében megbúvó kicsiny falu, amelynek vezetősége nem olyan régen határozta el, hogy felhelyezi a települést az ország turista térképére. Ha csak az egyik hegytetőről néztünk alá, nem volt itt semmi tévedés. A magasból tényleg ékszerdoboznak tűnt Tunkel, a házak színes tetőket kaptak, a jurták pedig hatalmas hasú fehér pasaként trónoltak odalent. Egy-egy szépen megkomponált fotó tényleg bármit el tud adni, csak azután, mikor a vonatról leszáll az emberfia, döbben rá, hogy a valóság kicsit más.

108 kilométert tettem meg, de lejöttem a térképről

Abban szinte biztos voltam, hogy itt már semmilyen mobilinternetes hálózat nem lesz, a WI-FI szolgáltatásról nem is szólva. Nem tévedtem. 108 kilométerre voltam északra Ulánbátorból, de a képzeletbeli kalendárium 1960-at mutatott. Ne szépítsük azt, amiben kevés a szépség. Tunkel egyetlen főutcáját valamikor leaszfaltozták, de a falu többi utcájának már nem jutott ebből a kiváltságból.

A poros földutakon egymás mellett trónoltak a lovak meg a tehenek ürülékei – az egyikben zöldes hátú óriásböglyök lakmároztak kedvükre.

Az állomást elhagyva két koszlott kerítés mellett a „Tunkel Hotel” kockaépülete, majd egy rozzant vegyesbolt tűnt fel elsőnek. Pusztán csak a kíváncsiság vitt oda a „hotel” ajtajához, amelyre valaki rozsdás lakatot tett. Mikor aludhatott itt legutóbb vendég? Kik hajthatták ebben a szállodában álomra a fejüket? Milyen lehet egy szoba? Ekkor tettem fel magamnak először a kérdést: hova is kerültem valójában?

Hét lakat alatt őrzik a Hotel Tunkel épületét
A szerző felvétele

A négy oldalról hegyekkel körbevett falut a Kharaa folyó szeli ketté. A szervezett turistacsoportokat idehozó cégek különleges programot kínálnak: lovaglás a folyóban. Ez nem vicc, már a vonat ablakából láttam, hogy a lovakat folyamatosan a sebes sodrású vízben tartották, még akkor is, ha nem ült a hátukon senki. Mivel a hegymászás mellett mást itt nem nagyon lehet csinálni, ezt a folyóban lovaglást tényleg kuriózumként adják el. Az egész nem több negyedóránál. A parton felsorakoztak a lovak, megjelentek az utazók, akik nyeregbe pattantak. 

A csoportvezető lovászfiú jelt adott, a derék négylábúak bementek a vízbe. Jöhettek a szelfik. A lovak folyásiránnyal megegyezően lépdeltek párat, majd egy újabb jeladást követően kikecmeregtek a folyóból. Mindezt egy százasért – dollárban értve. 

Ügyes.

De hol van a falu egyetlen szállása?

A poros úton poroszkálva már nagyon szerettem volna megtalálni a szállásomat, amelynek neve is volt: Tunkel Guesthouse. Ám hiába mutogattam az előre letöltött térképemet, hiába mentem be közértbe, gyógyszertárba, csehóba, mindenki csak a fejét rázta. Rég elfeledett utazások emléke villant be, amikor még papírtérképpel jártuk a világot, s mindent megtaláltunk. Egyszer csak feltűnt Tunkel egyetlen olyan helyisége, ahol embereknek főztek. Étteremnek nem merném nevezni. Kora délutánba hajlott már az idő, muszáj volt valamit enni. Az asztalokat viaszosvászonnal borították, az egy négyzetméterre eső legyek száma itt döntött rekordot. Csirkét kértem, meg rizst. Előbbi a tányéron maradt, utóbbi a gyomromba került. 

Megfáradt tekintetű, faggyús birkát fogyasztó emberek között ültem, s azon tanakodtam, most mi lesz. Ám a szerencse, mint oly sokszor, most is segített.

Előkerült egy angolul beszélő fiatal lány (istenem, mit keres itt ebben az Isten által is elhagyott helyen?), aki tudta, hová kell mennem. Fertályóra múlva együtt vertük a vaskaput, amelyre valaki ráfestette, hogy ez a Tunkel Guesthouse. Válasz nem érkezett. Ekkor belöktük az ajtót. Az udvaron óriás jurták terpeszkedtek, a mellettük fekvő viskóban vizenyős szemű ember magokat rágott, köpdöste a héját. A házigazda. Rám emelte tekintetét. Rossz angolsággal morgott egy sort, hogy órákig várt rám az állomáson (szó sem volt arról, hogy kijön elém), majd közölte, hogy az enyém lesz a hármas számú jurta. „Aztán hol a pénz?” – ez volt a következő kérdés, csak akkor nyugodott meg, amikor megkapta az egy éjszakáért megszámított 40 dollárt. Innentől kezdve kicsit más lett a hangnem. 

A jurtában négy ágy volt, ágyneművel. Választhattam. Kérdezte, akarok-e vacsorát. Mondom, ha lehet, igen. Aztán mit? Birkát? Köszönöm, nem. 

Sajtos tésztát lehetne esetleg? Lehet. 18 órára? Rendben van.

Tunkel határában már tombolt a vihar
A szerző felvétele

Ebben maradtunk. Közben a hegyek felett előbb sötétlila, majd fekete fellegek tornyosultak, a távolban dörgött és villámlott. Erős lett a szél. Ebből hatalmas vihar lesz – gondoltam magamban. Nem sokkal később a zivatar meg is érkezett, a víz vidáman ömlött be a jurtába.

40 dollárért még ingyenes zuhanyt is kaptam volna, ha lett volna kedvem alá állni. A négy ágyból három elázott, a negyediken ott kuporogtam, s vártam az égi háború után elérkező békét.

 Minden nedves volt és hideg. Odakint lovak nyerítettek, tehenek bőgtek.

Nem mondhattam, hogy csak a derű óráit számolgattam. Este hatkor a vacsora reményében átnéztem a viskóba. Sehol senki. Talán csak álmodtam azt a sajtos tésztát. Visszamentem a jurtába. Előtte alaposan áttekintettem a terepet. A távolból motorbúgást hozott a szél, majd egy tehervonat csattogott el a falu mellett.

Az éjszaka olyan volt, mint egy Twin Peaks film

A hajnali hármas indulás miatt jobbnak láttam nyugovóra térni. Ez életem első és minden bizonnyal utolsó éjszakája egy jurtában. Nem féltem, de nyugodt sem voltam, csak fáradt, utóbbi győzött, mert elszenderedtem. Hajnali fél kettő volt, mikor furcsa zajokra megébredtem. Mintha fűrészeltek volna, itt, a közelben. Mongol nyelvű beszéd, de válasz nem érkezett rá. Egy kocsi ajtaja becsukódott. Másfél órám volt még itt, aztán jön az éjszakai személyvonat, amely visszavisz a XXI. századi valóságba. Már nem mertem lecsukni a szemem, mert ha Tunkelben ragadok, tán befognak lóitatónak.

Lovak a folyóban Tunkelben. A háttérben egy jurta
A szerző felvétele

Negyed háromkor hagytam el a jurtát. Odafent az égen ragyogtak a csillagok, a viharfelhők elvonultak. A házigazda a viskóban ült, magokat evett, vizenyős szemével nézett rám. A sajtos tésztára nem mertem rákérdezni, a nekem kínált teát elfogadtam. oszt beázott-e a jurta? – ezt tudakolta. Mondtam, be. 

Legyintett egyet, de nem lepődött meg. Az egész egy Twin Peaks filmre kezdett hasonlítani.

A mongol indiánra hajazó, sötét tekintetű szállásadó ekkor megkérdezte, honnan is jöttem? Magyarország, szűrte fogai között a szót, majd se szó, se beszéd, felugrott és átölelt. Nem akartam udvariatlan lenni, de ekkor már nagyon mehetnékem volt. Mondtam is, jön a vonat, mutattam az órámat, igen, igen. Gyors léptekkel hagytam el a rozzant viskót, ismeretlen ölelőmet, aki fejem fölé fedelet adott és teát. Nem mertem visszanézni. A telefonnal megvilágított saras úton botorkáltam az állomásig, s csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor a hatalmas hangtölcsérekből ordítani kezdett egy női hang, hogy mindenki vigyázzon, mert személyvonat érkezik az egyetlen vágányra.

Vonatnak így még nem örültem

A távolban már kévét vágott a sötétben az öreg orosz Szergej (a mozdony) két erős lámpafénye. Most már bevallhatom: nem sokszor örvendeztem így egy vonat érkezésének. Még néhány pillanat és magam mögött hagyom Tunkelt, a vidéki Mongólia egyik falucskáját, ahol 2025 nyarának egyik legnagyobb vihara épp akkor csapott le, amikor magam is ott jártam. De jurtában aludhattam, mongol vonaton utazhattam, meg utazom most is, ha megtalálom a 21-es kocsit. A peronnak vége, fűben kellett botladozni, a kalauznő rikoltozott, siessek, mert indulás van. A sötétben a fűben állva vártam, hogy megtörténjen a jegyellenőrzés, majd végre felkapaszkodhattam a kocsiba. Bár a 9-es hely az enyém, abban a fülkében két nő aludta legszebb álmát, így a mellette lévőbe irányított a szigorú tekintetű kalauznő. 

Hálótársam, egy hatalmas ember alsógatyában oldalára fordulva úgy horkolt, hogy remegtek a falak. Egy idő után a horkantásszerű röfögések és a kerekek monoton csattogó zaja eggyé vált, már nem tudtam, hogy álom-e mindez, esetleg valóság?

Csak az nyugtatott meg, hogy a vonat méltóságteljesen, néha nagyot dudálva, olykor óriási dízelfüstfelhőt okádva haladt a XXI. század, vagyis Ulánbátor felé.

Tunkel, Mongólia, 2025. június 26–27.