Amikor véglegessé vált, hogy a szerencse és a sors megajándékoz egy mongóliai utazással, az első tervek között szerepelt a vonatozás ebben a távoli és nekünk ismeretlen országban. Azt is bevallom, hogy korábban nem arról álmodoztam, hogy egy mongol személyvonatra ülök fel, pontosabban fekszem be. Az igazi nagy dobás a Moszkvából Irkutszkon át Ulánbátorba, majd onnan visszafordulva, Vlagyivosztokba suhanó szerelvény meghódítása, vagyis előbb a Transzszibériai majd a Transzmongol vonalon való utazás lett volna. Ám – mint annyi minden más – ez is a bakancslistán maradt. Mivel a mongol fővárosba (pekingi átszállással) repülőgéppel érkeztem, be kellett érnem egy rövidebb (azért ez is több mint három órán át tartó menet volt) vonatozással. A fővárosból Tunkelbe. Személyvonattal Mongóliában.

A szerző felvétele
Mongólia és a Sztálin portréjával ékesített mozdony
Szállásomtól negyven perc gyaloglást követően értem ki az ulánbátori pályaudvarra. Menet közben megcsodáltam a mongolok mozdonykiállítását. Az állomásra vezető széles út mentén egyszer csak vörös csillaggal ékesített fekete gőzmozdonyok és Sztálin fejével díszített egykori hatalmas dízelmozdonyok bukkantak elő. Két lakótelepi ház közül, szinte a semmiből. A múzeumot senki sem őrizte, a kerítés kapuját bánatosan rángatta a szél. Valamikor ezek a monstrumok adták a vontatási erőt, hogy az egykori Szovjetunióban és a régmúlt Mongóliájában rendben menjen a vasúti közlekedés. Ekkor még nem tudtam, hogy nem sokkal később folytatódik a múltba vezető időutazás – de már a jelenben és a valóságban.

A szerző felvétele
Amikor megérkeztem az ulánbátori pályaudvarra, nem akartam hinni a szememnek. Azt már tudtam, hogy a naponta kétszer a Szühebátor (Сүхбаатар) felé közlekedő személyvonat zsúfolt lesz. Ez napokkal korábban, a jegyvásárláskor derült ki, amikor az utolsó helyek egyikét csíptem meg a reggel 9.35-kor induló vicinálisra. Az elnevezés nem túlzás.
Mivel az első 110 kilométert 3 és fél óra alatt teszi meg a rengeteg kocsiból álló vonat, ki lehetett számolni, hogy óránként nagyjából 30 kilométeres sebességgel megy a vonat.
A végállomás, Szühebátor 323 km, ezt 9 és fél óra alatt éri el a szerelvény. Éppen ezért volt itt minden. Ülőkocsi (a legolcsóbb jegyek ide szóltak), fekvőhelyes kocsi (a jó öreg kusett) és klasszikus hálókocsi is. Odafelé a fekvőhelyest, visszafelé (mivel Tunkelből hajnali háromkor indultam vissza Ulánbátorba) a klasszikus hálót választottam.