Aeternum – örökké. Ez a jelentése annak a latin szónak, amelyből az Eternit márkanév származik. Több mint száz esztendő telt el azóta, hogy megszületett az új találmány, Ludwig Hatschek világszabadalma, a Magyarországon eternitpalának vagy műpalának nevezett tetőfedő termék… (Részlet a palagyár honlapján található reklámszövegből.)
Nagy, szürke épületek állnak a vadregényes Duna-parton. Rozsdás sínpár fut a víz mellett. Sebők Lászlót nem találjuk otthon, kint van a temetőben. Ferenc, a fia azt javasolja, ha „abban az ügyben” jövünk, beszéljünk a szomszédasszonnyal.
– Ő is…?
– Persze – mondja a fiú –, itt szinte mindenki.
A szomszédasszony, hatvan körüli hölgy, szívesen fogad – de vagy háromszor megkér, hogy a nevét ne írjuk le, fényképet se készítsünk róla. Emeleti szobába vezet. Hosszan, nehezen veszi a levegőt. Húsz évet dolgozott a gyárban 1972-től.
– Mikor mit. Például hordtuk kifelé az üres zsákokat, azokat kellett kirázni. Ezt csináltam kismama koromban is. Folyton szállt a por, repült a szemünkbe, szánkba…
A kilencvenes évektől rendszeresen jár Pestre orvoshoz. A vizsgálatok sorra megnyugtató eredménynyel zárultak, mígnem – nyolc évvel ezelőtt – kimutatta a röntgen a betegséget. Fullad, nem bírja a lépcsőt. Nemrég depresszióval kezelték.
– Miért néz rám így? Nem kell ennyire sajnálni, jól megvagyok. Kér egy kávét?
A szomszédasszony biztos benne, hogy mindenki, aki a gyárban dolgozott, érintett ebben a dologban. Sőt Lábatlanban és a szomszédos Nyergesújfaluban, az üzem környékén is vastagon szállt a por; a gyárból teherautókon szállították ki a mellékterméket és az üzemi hulladékot a Duna-partra, többhektárnyi területet töltöttek fel vele. Nem is kellett az Eternitnél dolgozni ahhoz, hogy megbetegedjen az ember; elég volt a közelben lakni.
Az asszony emlékei szerint az igazgató, Geréné Zachar Ilona 2003-ban magához hívatta a károsultakat, és közölte, hogy a gyár jogutód nélkül megszűnik. Kétszázezer forintot ajánlott fel a betegeknek, ahogy mondta, méltányosságból. Hozzátette: ha ezt nem fogadják el, később egy fillért sem kapnak. A többség elfogadta.
– Nem tudok sietni, rögtön fulladni kezdek – sóhajtja Sebők László, miközben kisétálunk a gyárhoz. Elmondja, hogy nem szabad megfáznia sem, mert a köhögéstől megmozdulnak tüdejében a szilánkok. Házuk néhány száz méterre áll az üzem bejáratától, de a gyárfalhoz nem vezet út, le kell ereszkednünk a töltésoldalon. Ronda, ködös idő van. Sebők átmutat a kerítésen. Itt dolgozott évtizedekig, hol a karbantartó részlegen, hol a csomagolóban. Védőmaszkot? Nevet. Dehogy kaptak. Eligazítást? Azt igen. Mindig azt mondták nekik: „Emberek, az a lényeg, hogy az üzem menjen, meg ne álljon.” Sebők 1955 és 1973 között, vagyis tizennyolc évig, a felesége 1958 és 1992 között, harmincnégy évig dolgozott az azbesztgyárban. A férfi most kártérítésért perel.
A munka törvénykönyve szerint azok, akik foglalkozás során szerzett betegségtől szenvednek, kártérítésre jogosultak. A kár fogalomkörébe tartozik minden igazolható hátrány, amely a betegségből ered: a gyógyszerek, az orvoshoz járás, a cselekvésképtelenség, a szenvedés, a kilátástalanság, a halálfélelem, de még az olyan esetek is, amikor valaki nem tudja megművelni kertjét, és az elgazosodik. Sebőkék ügyvédje, Kozma Péter mondja budapesti irodájában:
– A házaspár utolsó munkahelye, az Azbesztcement-ipari Vállalat eternitgyára a nyolcvanas évek végén két különálló cégre bomlott. Az egyik, selypi telephellyel, Etercem Építőanyag-ipari Kft.-ként működött tovább. Ennek tulajdonosa továbbra is a magyar állam, pontosabban az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Zrt., a másik, a nyergesújfalui gyár Eternit Kft.-ként magánkézbe került.
Az ÁPV Zrt. 2000-ben pályázatot írt ki az Etercem Építőanyag-ipari Kft.-re. A pályázati feltételek között a következő kitételt találjuk: „A társaság továbbra is megfizeti az azbesztózis miatt megbetegedett dolgozói részére a kártérítési igényeket, azok mértékétől és formájától függetlenül. A társaság a tevékenysége által keletkezett környezeti károkat saját költségére folyamatosan helyreállítja; az adásvételkor fennálló munkajogi állományi létszámot folyamatosan fenntartja.”
– Januárban jeleztem a kártérítési igényt az ÁPV-nek. Csatoltam egy tüdőgyógyász szakorvos véleményét is, miszerint egyértelmű az azbesztózis mint foglalkozási ártalom, s ez Sebők Lászlóné esetében már tüdődaganatot okozott – idézi fel a történteket az ügyvéd.
– Mennyi pénzt akartak kapni?
– Tizenötmilliót írtam a papírra azzal, hogy a kárigényt később pontosítjuk.
Az állami vagyonkezelő februári válaszlevelében ez állt: „Az ÁPV Zrt.-t az Etercem Kft. tevékenységével összefüggő, megbetegedésekkel kapcsolatos fizetési kötelezettség nem terheli, így kárigényüket nem áll módunkban teljesíteni.” Egyben felhívták az ügyvéd figyelmét, hogy az Etercem évek óta felszámolás alatt áll, ezért a felszámolóbiztossal kell tárgyalni.
Áprilisban tehát Kozma Péter megkereste a felszámolóbiztost azzal, hogy a vagyonkezelő az Etercem Kft.-t nevezte meg kártérítésért felelős társaságként, tehát nyilatkozzék, elismeri-e a kötelezettséget. A felszámolóbiztos májusban válaszolt: „Sebőkék megbetegedése ügyében nem az Etercem Kft. a jogutód.” S közölte, létezik egy 1989-es szindikátusi szerződés, amelyet a Pénzügyminisztérium jóváhagyott; ebben az áll, hogy ha a beteg 1988 után is az Eternit Kft. dolgozója volt, a kártérítés a nyergesújfalui gyárat terheli. (A szindikátusi szerződés olyan „mellékszerződés”, amelybe általában csak a felek pillanthatnak be, hiszen üzleti titkot tartalmaz.)
Júniusban az ügyvéd újabb levelet írt, ezúttal a Pénzügyminisztériumba. Hivatkozott az 1997. évi LXXXI. törvény 67. paragrafusára, mely szerint „a foglalkozási megbetegedésekből eredő károsodásért az a munkáltató felelős, ahol a munkavállaló a foglalkozási megbetegedésnek kitett munkakörben utoljára dolgozott”. Kozma Péter jelezte: szerinte a magyar államot, végső soron a Pénzügyminisztériumot terheli a felelősség. Egyúttal kérte, hogy a szindikátusi szerződésből, amely az Eternit Kft. kártérítési felelősségéről szól, küldjenek neki egy példányt.
Júliusban megérkezett a válasz: „… a Pénzügyminisztérium az ügyfelei nevén bejelentett kárigényt, illetve annak jogalapját nem ismeri el, tekintettel arra, hogy soha nem volt ügyfele munkáltatója. A szindikátusi szerződést tartalmazó iratok nem állnak a Pénzügyminisztérium rendelkezésére.”
Augusztusban egy reggelen Sebők Lászlóné meghalt. Az utolsó napokban géppel lélegeztették, Sebők László hordta haza, és cserélgette palackokat.
– Jucika nagyon szenvedett – mondja a szomszédasszony.
– Nem fogom föladni, mert ez igazságtalanság – állítja Sebők László. A palagyár kapujában állunk, csontig hatoló szél fúj a Duna felől. Nyálkás, ragacsos az idő, a férfi reszket. – Tudták, pontosan tudták, hogy mennyire veszélyes a munkánk. De nem szólt róla hivatalosan senki.
A nyergesújfalui üzem a hetvenes évektől kezdve ezerkétszáz–ezerháromszáz embert foglalkoztatott folyamatosan, s ez az évtizedek folyamán körülbelül háromezer dolgozót jelenthet. Jelenleg is több százan szenvednek azbesztózisban.
Az azbeszt a kapitalizmus hőskorában, a XIX. században hódította meg az ipart; elsőként a brit Turner & Newall cég gyártott azbesztszigetelést a textilipar központjának számító Rochdale-ben, gőzgépek dugattyúihoz. Később, a nagy sikerre való tekintettel, a társaság kiterjesztette a gyártást azbesztruhákra, fékbetétekre és azbesztcement építési anyagokra. Geoffrey Tweedale angol kutató Bűvös ásványból gyilkos por című könyvében (Magic Mineral to Killer Dust: the Asbestos Hazard, Oxford University Press, 2001) dokumentálja: a brit kormánynak már 1898-ban tudomására hozták, hogy az anyag veszélyes, s a gyárak főfelügyelője is tudta, hogy az azbesztpor korai halált okoz.
Az első riportsorozat, amely felhívta a közvélemény figyelmét a problémára, 1906-ban jelent meg. Ám csak jóval később, 1931-ben kezdett a kormány az azbesztipar szabályozásához: ellenőrzést írt elő a poros munkahelyeken, röntgenvizsgálatokat az alkalmazottak körében, és kárpótlást a munkaképtelenné vált dolgozók számára. Az 1931-es angol azbeszttörvény volt az első hivatalos elismerése annak, hogy a veszély létezik.
Amerikában 1973-ban tört ki az első azbesztbotrány az úgynevezett Borel–Fibreboard per kapcsán. A károsultak jogi képviselője bizonyította, hogy a gyártóknak 1920 óta tudomásuk volt az egészségkárosodásra figyelmeztető szakértői véleményekről, ám eltitkolták őket.
De miért?
A válasz nagyon egyszerű: mert az azbesztnek számos előnye van. Könnyen kezelhető, kitűnő szigetelőanyag; gyakran emlegetik kiválóságai közt azt is, hogy éghetetlen. Azonban a legfontosabb előny, hogy az orosz, kanadai és afrikai bányákból származó azbesztcement igen olcsó. Így aztán a több százmilliárd dollár, amelyet a hetvenes évek óta a gyártók kártérítésként kifizettek a betegeknek és az elhunytak hozzátartozóinak, meg sem közelíti azt a gazdasági hasznot, amit az ágazat fenntartása jelentett. Az azbesztipar ellen tiltakozó környezetvédők és civil szervezetek érvei a piaci logika mérlegén könnyűnek találtattak; csak 1989-re sikerült elérniük, hogy az Egyesült Államok kormánya betiltsa az azbeszttartalmú anyagok használatát.
A francia nemzetgyűlés azbesztbizottságának tavalyi jelentése már szociális bűnténynek minősíti, hogy az ötvenes évektől a hetvenes évek végéig azbesztet használtak legfőbb szigetelőnek a franciaországi építkezéseken. Az országban 1997-ben betiltott építőanyag rákkeltő hatása miatt ma is évente háromezren betegednek meg, és a jelentés szerint az elkövetkező negyed században hatvan- és százezer közt lesz a halálos áldozatok száma.
Ausztriában, Ludwig Hatschek feltaláló hazájában már 1994-ben betiltották az azbeszt gyártását és forgalmazását. Magyarországon azonban továbbra is szabad volt a vásár: a tiltó jogszabály csak tizenegy évvel később, 2005. január 1-jétől lépett életbe. Hogy mi volt az oka az állami tiltás késleltetésének, arra nem kaptam választ a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumtól (GKM). Mindenesetre a környezetvédelmi tárca 1992-ben hivatalos közleményben tudatta: „A tetőfedő palák anyagából 1993. január 1-jéig kell kivonni az azbeszt összetevőt.” Több száz ember megmenekülését jelenthette volna, ha ez megtörténik. Az értesítő következő számában azonban a nyomdahibák közt hírül adták, hogy a mondat „tévesen került a szövegbe, érvénytelen”.
Szőlőssy Pál, egy zürichi biztosítótársaság jogásza, aki éveken át foglalkozott azbeszt miatti kártérítési ügyekkel, 1994-ben felhívta a figyelmet egy hetilapban: az azbesztet mihamarabb be kell tiltani, mert „a késedelem ezreknek hosszú éveken át tartó, keserves betegségéhez és gyötrelmes halálához vezethet”.
– Nézze meg az Új temetőt, alig van egy-két öreg benne, mind fiatal. Úgy nevezték itt a környéken az Eternitet: halálgyár – mondja egy nyergesújfalui hölgy, Fülöp Márta.
Az állami palagyárból Eternit Kft.-vé avanzsált cég résztulajdonosa a kilencvenes évek elején az osztrák Eternit Werke lett, a sógorcég vezetője pedig maga Fritz Hatschek, a feltaláló unokája. Az unoka 1992-ben azt nyilatkozta, hogy a környezetvédelmi alap támogatását igénybe véve megoldotta a munkahelyi porelszívást, az azbeszteszsákok zárt rendszerű bontását, és többé nem szennyezi a Dunát. Két évvel később pedig, az európai eternitgyártás századik évfordulója alkalmából ünnepélyesen bejelentette: 1996-ig folyamatosan leállítja a tüdőrákot keltő pala gyártását.
De nem állította le. Hogy miért nem, az is kiderül az Eternit honlapján található hitvallásból: „A szervezeten belüli szakszerű változtatások célja a versenyképesség növelése.” E célnak két okból sem felelt meg valamely ártalmatlan anyag gyártása: egyrészt mert lényegesen drágább lett volna; másrészt mert az állami tiltás is jócskán késett, így a még olcsóbb román és ukrán azbesztpalák eláraszthatták a magyar piacot, magasabb gazdasági teljesítményre kényszerítve az Eternitet. Azonban 1996-ban, az azbesztmentesítésre kijelölt évben a cég valóságos gazdasági bravúrt hajtott végre: fokozta az azbesztes termelést, miközben elbocsátott hetvenhét dolgozót. Ez olyannyira használt a versenyképességnek, hogy az üzem egyik vezetője, Nagy László két évvel később büszkén nyilatkozta: az azbesztes eternitpalát sikerült újra sikeressé tenni. Kijelentette: tudja, az alapanyag káros. „Az azbesztet… most próbáljuk kivonni-kiváltani” – fogalmazott.
A „most” szó az 1998-as évben hangzott el a vállalatvezető szájából. Azonban a következő esztendőben a kivonást, kiváltást firtató kérdésre már azt közölte, hogy az azbesztózisban szenvedő munkatársaknak több tízezer forintos rendszeres anyagi segítséget adnak, s bevezettek biztonsági előírásokat is: a dolgozók nem tartózkodhatnak az üzemben porálarc nélkül. Ebben a nyilatkozatában Nagy László büszkén újságolta, hogy sikerült megfékezni a szomorú folyamatot: három éve nem fordult elő megbetegedés. Bár igazat mondott volna! Az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-egészségügyi Központ 1999-es jelentése rögzíti, hogy abban az időszakban évente harminc nyergesújfalui és lábatlani lakos betegedett meg az azbeszt miatt.
Az Etercem privatizációs kiírásában a munkavállalókra vonatkozó kitétel világosan mutatja, hogy az állam, az ÁPV Zrt. és a cég aktuális vezetése 2000-ben tudott arról, hogy „az adásvételkor fennálló munkajogi állomány” beteg. Arról is tudtak, hogy ez az állomány, akárcsak az újabb jelentkezők, további súlyos egészségkárosodásnak van kitéve. Azonban a mérleg másik serpenyőjében is volt valami: az azbeszttartalmú építőanyag gyártásával és forgalmazásával a társaság – igaz, már csak százharminc ember munkája révén – még 2002-ben is 743 millió forint árbevételt ért el.
Dús László negyven éven át dolgozott az üzemben; ötvenkilós zsákokban hordta az azbesztet ki a vagonból, rá a raklapra, s a raklapot targonca vitte az üzem belsejébe. Szállt, ömlött a por. Dúst 2001-ben küldték el létszámcsökkentés miatt. Azt mondja, semmilyen hivatalos felvilágosítást nem kapott a veszélyről. Az utolsó években kiosztották az úgynevezett respirátorokat – orrot-szájat takaró maszkokat –, ám azokban nem lehetett dolgozni.
– A fizikai munka miatt az ember eleve gyorsabban szedi a levegőt. Csak egy darabig bírtunk lélegezni a maszkban, hiszen vastagon szállt a por, gyorsan eltömítette a szűrőt. Csak úgy ömlött a maszk alól az izzadság meg a nyál, egy idő után letéptük az arcunkról, hogy meg ne fulladjunk. Egyszer maga Misinszky, az ügyvezető is kipróbálta, és azt mondta, csakugyan nem jó.
– El lett ez az egész sumákolva – véli Sebők László. Kis konyhában ülünk, a teraszról a gyárra látni. Meg a hegyoldalra, amelyet Eternit feliratú gigantikus kék poszter borít. – Évente jött a gyárba tüdőszűrő kocsi. Csak utólag tudtuk meg, hogy az egyszerű tüdőszűrés nem is mutatja ki az azbesztet. Aki rosszul volt, felküldték Pestre orvoshoz. Aztán, ha még rosszabbul lett, Esztergomba kellett mennie a leszázalékolási bizottság elé. És kész.
Csönd van, a betegek hallgatnak. Valaki szódát tölt.
– Haldoklik a Józsi – mondja Dús Lászlóné.
– A Józsi? – kapja föl fejét Sebők László. – Együtt jártunk a Korányiba.
– Már csak az a kérdés, meddig bírja a szíve.
– Akikkel dolgoztam – mondja Dús László –, azok közül már csak én vagyok…
És sorolni kezdik a neveket egymás szavába kapva.
– Tóth Misi – mondja Dúsné. – Figyeljetek, és Szabó Juci hány éves volt? Fiatal volt az is. A Bandi, az sem volt ötven. A család meg ott maradt mindegyik után. A gyerekek is megkapták az azbesztózist, akik a gyár mellett laktak.
– A kollégáim, munkatársaim mind oda vannak – ingatja a fejét Dús László. – Gépvezetők. Rakodók. Anyagszabászok. Mind elmentek.
– Mind elmegyünk – teszi hozzá Dúsné.
K. D.-né nyergesújfalui asszony:
– Akkor százalékolták le az embereket, mikor már menni sem bírtak. S még csak veszélyességi pótlékot sem kapott senki.
– Több tízezer forintos, rendszeres segítség?! – kérdez vissza Sebők László, mikor az üzemvezető büszke nyilatkozatát említem neki. Sebők egészségi állapotára való tekintettel nem egészen ötezer forint nyugdíj-kiegészítést kap havonta, s azt mondja, ebből lassan már gyógyszerre sem telik. A felesége temetése valósággal tönkretette anyagilag.
Dús Lászlóné 1965-től 1994-ig dolgozott a gyárban.
– Már a nyolcvanas évek elején megmondta Pesten az orvos: magának kezdődő azbesztja van. Azbesztos az uram is, tizenháromezer pluszt kap a nyugdíjára ezért – mondja az asszony. – De én nem kapok semmit sem.
Pontosabban: eleinte hetven forintot kapott a nyugdíja mellé, s ma ez az összeg ezeregyszáz forintra rúg.
Az Eternit Kft. egyik területi vezetője megkeresésemre így válaszol:
– Nem tudok mit mondani, semmit sem tudok az egészről. Nem biztos, hogy érdemes minket kérdeznie. Tudom, ronda ügyek ezek, de nem tehetünk róla.
– Ki tehet róla?
– A mi részünkről senki. Már más a technológia, más a tulajdonos, más a vezetőség.
A gyár titkárságáról igen kelletlenül („kötelező nekünk erről nyilatkozni?”) kapcsolják Both Zoltánt, az Eternit Kft. ügyvezetőjét. Azt mondja, hallani ezt-azt, de ő sem tud konkrétumot. A régi cég egyetlen vezetője sincs már itt, a régi iratok sincsenek meg. Sajnos senkihez nem tud elérhetőséget adni. Elcsodálkozik, mikor közlöm, hogy létezik egy 1989-es, a Pénzügyminisztérium által jóváhagyott szerződés, amely az Eternit Kft.-t jelöli meg felelősként. Aztán gyorsan leszögezi: ez az Eternit nem az az Eternit.
– Az a cég megszűnt, vége, nem létezik. Mi csak fölvettük a nevét.
– De a honlapjukon százéves múlttal dicsekszenek, töretlen folyamatként mutatják be a vállalat pályafutását…
Á, az csak a német szöveg tükörfordítása.
A gyár egykori vezetői közül egyedül Misinszky Istvánt sikerült megtalálnom lábatlani otthonában. Misinszky az Eternit ügyvezetője volt 1990-től 1996-ig, illetve 2000-től egészen 2007-ig. Azokban az időkben is felelős pozíciót töltött be, mikor a megbetegedések történtek. Azt állítja, ő nem beteg.
– Tudott arról, hogy milyen veszélyes az azbeszt? – kérdezem.
– Viszonylag későn, a nyolcvanas évek végén tudtam meg. Nézze, én az azbesztmentes gyártásra való átállásban is részt vettem.
– S azelőtt hogyan tájékoztatta a dolgozókat? Milyen munkavédelmi előírásokat léptetett életbe?
– Ez nem telefontéma.
– Találkozzunk személyesen?
– Nem szeretnék erről beszélni.
– Találkozik olykor az utcán azokkal, akik megbetegedtek az ön vezetése alatt?
– Nem akarok ezekről a dolgokról beszélni.
Kozma Péter, Sebőkék ügyvédje:
– Egyelőre úgy tűnik, senki nem hajlandó a legkisebb felelősséget sem vállalni a történtekért. Pedig mind az üzem tulajdonosainak, mind az államnak jelentős haszna származhatott az azbesztből, s tudniuk kellett, hogy emberek ezreinek az élete megy tönkre emiatt. S mintha a cégek megszüntetése, sőt maga a privatizációs folyamat is úgy zajlott volna, hogy ne maradjon jogutód kártérítési ügyekben. Mindenesetre folytatom a küzdelmet, mert a hatályos törvények szerint valamilyen kompenzáció megilleti a károsultakat.
Addig is az azbesztózisban szenvedők semmilyen kártérítésre nem számíthatnak. Ez sajnálatos magyar specialitás. Világszerte hatalmas összegeket kénytelenek fizetni a vállalatok, amelyek valaha is azbeszttel foglalkoztak. A Financial Times úgy tudja, a közelmúltban csak az Egyesült Államokban kétszázezer egyéni keresetet nyújtottak be olyan cégek ellen, mint a General Electric, a Ford Motor Company, a Royal Dutch Shell és az Ericsson. A lap számításai szerint Amerikában az azbesztbotrány 200–275 milliárd dollárjukba kerül a vállalatoknak és biztosítóiknak. Európában ez az összeg rövidesen 32 és 80 milliárdnyi dollárra növekszik. A becslések a már kifizetett összegek nagyságrendjén, valamint a betegszám-növekedésre vonatkozó orvosi előrejelzéseken alapulnak.
Ugyanakkor nemcsak az azbeszttel való munkavégzés veszélyes, hanem az ilyen palával fedett épületek is. Mikor a pala elöregszik, és kopni kezd, azbesztpor kerül a levegőbe. A kopás húsz–harminc év alatt emelkedik kritikus szintre, s ebből az következik, hogy az azbesztpala tetők éppen napjainkban válnak veszélyessé. Megkérdeztem a gazdasági minisztérium munkatársát, mennyi ilyen palatető található hazánkban; azt felelte, körülbelül százötvenmillió négyzetméter. A régi-új palagyár honlapján a veszélyekről szó sincs, ehelyett büszke hitvallást találunk: „Magyarországon számtalan épület bizonyítja az Eternit-termékek minőségét és szépségét, ezek közül elegendő a Parlament kupoláira pillantanunk, hogy megértsük az Eternit-pala múltját, jelenét és jövőjét.”
origo.hu
Magyar Péternek Lázár János adta meg a kegyelemdöfést
