A Medián december 12–13-i felmérése során arra kereste a választ, tíz év múlva vajon mik lesznek Magyarország fő jellemzői. A megkérdezettek legnagyobb hányada, 53 százaléka vélte úgy, hogy hazánk sporteredményeiről lesz híres, és ennek többféle olvasata van. Témánkat tekintve nekünk most az a legfontosabb, hogy a magyar sport – valószínűleg részben azért, mert az egyéb nemzetközi sikerek hiányoznak – továbbra is fontos kapaszkodó honfitársaink számára, ezért továbbra is győzelmi kényszerben van, erőn felül kell teljesítenie. Így kellene Pekingben is, mert bár az olimpia soha nem adja vissza egy ország sportéletének szélességét, tömegbázisát, általános fejlettségét, de magasságát igen, és az évtizedek során úgy alakult, hogy itthon ez az első számú értékmérő.
A helyzet 2008 első napjaiban bizonytalanabb, átláthatatlanabb, mint négy, nyolc, tizenkét éve, hasonló időszakban volt; semmiképpen sem tűnik jobbnak, valószínűleg rosszabb. Egyrészt azért, mert a pekingi magyar küldöttség létszáma várhatóan jelentősen elmarad például az athénitól, és nemcsak azért, mert 2004-ben négy csapatunk is indulási jogot szerzett, míg mai állás szerint még csak a férfi pólósok kvalifikálták magukat, és a női kézilabdázók aránylag könnyű, a női vízilabdázók már rögösebb, a férfi kézilabdázók pedig csak roppant nehéz úton követhetnék őket. 2007 végéig 39 magyar egyéni sportoló (28 férfi, 11 nő) kapott kvótát, mellettük atlétikában és úszásban 18 „A” és 13 „B” szinttel rendelkezünk, a következő napokban sportágról sportágra haladva ismertetjük majd, hol milyen esélyekkel csíphető még el részvételi lehetőség. Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke 160-170-es versenyzői létszámban bízik, és bár ezért is derekasan meg kell küzdeni, Athén 209-éhez, Sydney 178-ához képest ez is mindenképpen visszaesés. Ami elsősorban nem presztízsokokból baj, hanem azért, mert a kalkulált, de elbukott érmek, helyezések helyett mindig bejön egy-egy meglepetésbravúr, de minél kisebb a csapat, ezt annál kevesebben szállíthatják. Budapesten ugyanis nem lehet felállni a pekingi dobogóra.
Schmitt Pál tizenkét éve, Atlanta előtt 7 arany-, 7 ezüst- és 7 bronzérmet jósolt – a hét bajnoki címet és a 21 medált telibe találta –, Pekingben kiegyezne a 6, 6, 6 számsorral is. A világ és hazánk sportjának tendenciáit tekintve valóban reálisan számolhatunk azzal, hogy durván évtizedenként veszítünk egy aranyat, de ahhoz, hogy idén legalább hatot nyerjünk, Schmitt módszerével élve most legalább tizenkét favoritot kellene felsorolnunk, mert az általános tapasztalatok szerint remények és tények között kettes osztóval dolgozhatunk. Csakhogy szűköcske a merítési lehetőség. Az előző két évtized három magyar sikersportága közül ugyanis úszásban hihetetlen és követhetetlen mértékben fejlődött a konkurencia, Szöultól Athénig a 4, 5, 3, 1, 0 számsorral összegezhetjük aranyérmeinket; kajak-kenuban, azon belül is a korábban még mesterhármasra is képesnek tartott női szakágban Fábiánné Rozsnyói Katalin edző és Janics Natasa, Athén kétszeres bajnoka személyes ellentéte feltehetően győzedelmeskedik a „mindent az eredményességért” amúgy tényleg nem vitathatatlan alapelve felett; végül vívásban szinte kizárólag a versenynapi diszpozíció dönt, és a koncentrációban, formaidőzítésben klasszis Nagy Tímea, az előző két olimpia egyéni párbajtőr aranyérmese még a kvótáért folytat szilaj harcot.
Peking kapcsán még két témára érdemes e bevezető írásban is külön kitérni. Az egyik a házigazda, amely a nemzetközi sportszakma várakozásai szerint soha nem látott tarolást visz majd végbe, a becslések alsó határa 50, a felső egyenesen 150 arany, ami azért erős túlzásnak hat, mert a versenyszámok felének megnyerését feltételezné. A másik, minket közvetlenebbül érintő kérdés a dopping, hiszen Athénban sajnos, „hála” néhány atlétánknak és súlyemelőnknek, no meg persze vezetőiknek, tettestársaiknak, talán egyéb lobbiérdekeknek, Magyarországot kikiáltották doppingnagyhatalommá. A fokozott szigor és ellenőrzés jelei már tapasztalhatóak, és nem csak az úszóknál. Például Tóth Tímea, az osztrák Hypo válogatott kézilabdázója is meglepetten újságolta: német, koreai és egyéb csapattársai nem is hallottak arról a versenyzők hollétét hetekre előre rögzíteni hivatott űrlapról, amelyet a magyarok szorgalmasan töltögetnek.
Hogy az eredményes és becsületes, avagy ne adj isten, az eredménytelen és becstelen pekingi mérleg milyen rövid és hosszú távú hatással lenne a magyar sportra, abba most még korai is belemenni.
Lesz persze 2008-ban is sportélet olimpia nélkül. No meg magyarok nélkül is, mivel a júniusi labdarúgó Európa-bajnokságról ismét hiányzik válogatottunk. Ezúttal a szomszédból, Ausztriából és Svájcból, de a cél most éppen a 2010-es dél-afrikai világbajnokság, amelynek selejtezői idén ősszel kezdődnek. A portugál, svéd, dán, magyar, albán, máltai hatosból az első jut ki a vb-re, a második pedig pótselejtezőt vív, a célkitűzés, hogy 2009 tavaszára maradjon némi esély. Apró malíciával megjegyezhetjük, akkor idén a lehető legkevesebbszer kellene pályára lépni, de három meccs a minimum. A csoport programját néhány nap múlva állítják össze Koppenhágában, ám nálunk még azt a kérdést is lebegtetik, ki lesz a szövetségi kapitány – Várhidi Péter sorsáról január 15-én döntenek, illetve gyakorlatilag dönthet most már egyedül Kisteleki István elnök, mert a „szuverén” tagokból álló elnökség lemondott e jogköréről –, pedig az ő preferenciái szerint kellene haladni a tárgyalásokon. Persze azt sem tudni, meddig bírja az MLSZ-vezérkar, mert a szövetség és a klubok anyagi vitája miatt egyesek palotaforradalmat, egyszerűbben szólva puccsot prognosztizálnak a nagyon közeli jövőre.
A 2008-as év adhat választ arra is, révbe ér-e régóta hánykódó Ferencváros, a december 28-án kihirdetett határozat – az Üllői úti ingatlanra beadott angol pályázatot az állam érvényesnek ítélte – erre idén nagyobb reményt ad, mint Várszegi Gábor ferencvárosi színre-, majd lelépése óta bármikor. Kíváncsian várjuk továbbá, hogy az elmúlt év legjobbnak választott magyar sportolói, Szávay Ágnes és Talmácsi Gábor tovább írják-e sikertörténetüket, bár minden viszonylagos; a teniszező számára a tízbe jutás csoda lenne, a motorosnak a gyorsasági világbajnokság második helyezése már kisebb csalódás.
Ennél nagyobb kellemetlenség persze ne érje a magyar sportot 2008-ban.
Ruszin-Szendi Romulusz
Szendike a „katona”
