Álomtárlatok és üres termek

Több mint 750 ezer látogató járt 2007-ben a Szépművészeti Múzeumban, a Hősök terén vele szemben álló Műcsarnok azonban egész évben szinte kongott az ürességtől. Az ellentét mintegy szimbolizálhatja a múzeumok, kiállítóhelyek tavalyi munkájának eredményességét, az intézmények helyzetét. 2007 a nagy sikerek és a nagy kudarcok éve volt.

A miniszter „talált” pénze. 2008 – Botticellivel vagy nélküle – mindenképpen a reneszánsz éve lesz, az idén is várható néhány álomkiállítás. El is várjuk, hogy nagy, tömegeket vonzó tárlatok legyenek, elvégre a rendezvénysorozat négymilliárd forintba kerül. Csak nehogy úgy járjunk a pénzzel, mint azzal a százmillió forinttal, amelyet nemrégiben Hiller István „talált” valahol, és amelyet kortárs alkotók támogatására szeretne fordítani. Meg is kérdezte az értelmiségi elit néhány tagját, hogyan használják fel az összeget. Nem tudom, elhangzott-e a leglogikusabb, legetikusabb javaslat: adja vissza a pénzt azoknak, akiktől elvették: a képzőművészeti folyóiratoknak, a könyvkiadóknak és a kortárs magyar képzőművészeknek.

Bárcsak mindig Szent Iván éjjele lenne! – sóhajt fel az ember, amikor az Oktatási és Kulturális Minisztérium sajtóirodája által a múzeumok 2007-es munkájáról kiadott összefoglalót olvassa. A küszöbönálló, az inflációt meghaladó áremelések és a szmogriadó árnyékában élő, rosszkedvű Budapesten elgondolni is nehéz, de igencsak jó érzés felidézni azoknak, akik éppen fél évvel ezelőtt múzeumról múzeumra vándorolva töltötték az este, az éjszaka egy részét: mintegy 235 ezer látogatója volt a Múzeumok éjszakája rendezvénysorozatának, amelyhez országszerte 156 intézmény csatlakozott. Még éjfélkor is lelkes csoportok jelentkeztek tárlatvezetésre, volt előadás és gyermekfoglalkozás, dalest és tánc, móka és kacagás, minden, ami csak a látogatóbarát múzeum fogalmához hozzátartozik.
Hiába azonban a vágy, évente egyszer van csak Szent Iván éje, a hétköznapok kevésbé varázslatosak. Tovább nőtt a látogatók száma a kiállításokon – árulja el a statisztika (2004-ben 11,45, tavaly 11,62 millió volt országszerte), ha azonban jobban megvizsgáljuk a számokat, talán nem is annyira, mint amennyire nőhetett volna. A különbség elsősorban egy-egy, a Múzeumok éjszakájához hasonlóan sikeres rendezvénynek vagy egy-egy intézmény kiemelkedő munkájának köszönhető, ezek az eredmények jótékonyan eltakarják a gondokat, a régi, elavult állandó kiállításokat, a látogatók nélküli termeket. Jól hangzó adat, hogy négy év alatt 1,2 milliárd forinttal támogatta a kormány az Alfa-program által az önkormányzati múzeumok fejlesztését, amiből 53 projekt, benne 38 kiállítás létrehozása vagy felújítása valósult meg, ez a támogatás azonban évente alig 300 millió forint, aminél sokkal többre lenne szükség. Hasonlóan hiányérzetet kelt, hogy a nehéz helyzetben lévő műszaki múzeumok támogatására a 2004-es 190 millió forint helyett tavaly csak 120 millió jutott. Szentendrén, a festők városában még csak nem is körvonalazódik, mikor, milyen keretek között mutathatják be méltó módon a meglehetősen mostohán kezelt értékeket.
Ebben a tükörben szemlélve tűnik igen-igen sajnálatosnak annak a sok száz millió forintnak az elvesztegetése, amelyet a 24 állami múzeumban 2004-ben bevezetett ingyenes múzeumlátogatással dobott ki az ablakon a kormányzat. Jóllehet az elképzelés elhibázott voltára már a döntés pillanatában számos szakmai fórum és a sajtó (benne a Magyar Nemzet is) felhívta a figyelmet, 2007 őszéig kellett várni, hogy a rendelkezést visszavonják. Közben még az Európai Bizottság is pert indított Magyarország ellen kötelezettségszegés miatt, mert a rendelet bizonyos területeken csak a hazaiaknak, másokon csak a külföldieknek kedvezett. A nagyközönség ebből persze csak egyet – a legfontosabbat – érzékelt: azt, hogy miközben a vékony pénztárcájú magyar turista Párizsban, Bécsben vagy éppen Berlinben megfizeti a borsos belépti díjat, a Budapestre érkező módos európai vagy amerikai polgárok ingyen tekinthetik meg a Szépművészeti világhírű spanyol anyagát vagy a galéria nemzeti örökségnek számító Munkácsy-kollekcióját. Nos, a minisztérium által sokszor emlegetett „kompenzáció” összege nem a kiesett bevétel pótlásaként, hanem amellett szolgálta volna jól a múzeumok fejlesztését.
Mert hát az is bebizonyosodott, hogy a nagyszabású produkcióért még a szerényebb jövedelmű hazai közönség is szívesen fizet. Részben a Szépművészeti Múzeum nagy kiállításai (Van Gogh 480 ezer, inkák 163 ezer látogató) bizonyítják ezt, részben a Természettudományi Múzeum 175 ezer érdeklődőt vonzó tárlata a dinoszauruszokról vagy a nemzeti múzeum százezres látogatottságú Dzsingisz kán kiállítása. Az NKA minisztériumi keretéből is támogatott „nagy” kiállítások közönségvonzó hatása kétségtelenül pozitív, olyannyira, hogy vidéken is beindultak a fővárosiakhoz hasonló vállalkozások: a debreceni Modem Leonardo da Vincinek szentelt sikeres tárlatot, a szegedi Rökk-palotában Goya, Blake és Kondor Béla látomásos műveit helyezték egymás mellé. Ahogy azonban nő a távolság az adakozó miniszteri kéz és az intézményi költségvetés között, úgy érezhető egyre erőteljesebben a veszély is, amit a „gyerünk, csináljunk gyorsan szenzációs kiállítást” gondolata jelent. A produkció mögött nincs mindig helyi szellemi bázis, alapos kutatómunka, világos koncepció, s a nagy műveket (amelyeket nem kölcsönöznek a világ nagy gyűjteményei csak úgy, hozomra, szép ígéretekre, máról holnapra) a rendezők igyekeznek látványos, ámbár szakmailag meglehetősen kétes PR-fogásokkal pótolni. Ahogyan a Lajtától nyugatra, a megnyugtató megoldást nálunk is az évekre előre látható költségvetés, az intézményi autonómia jelentené – ennek hiányában szinte hősies teljesítmény az olyan remek kiállítások létrehozása, mint például a galériában jelenleg egyszerre látható Vaszary-, illetve Zichy-tárlat.
Márpedig nincs ma Magyarországon múzeum, amelynek szakemberei előre tudnák, mit hoz számukra a sors, a kultuszminiszteri kegy. Lám, Hiller István a nyáron nem adta alább Rómánál, hogy bejelentse: szereti Botticellit, álmodott is már róla és arról az esztergomi falképről is, amelyet valószínűleg ő (mármint Botticelli) festett – a terem azonban, ahol a restaurálás alatt álló nevezetes mű található az esztergomi múzeumban, minden miniszteri ígéret ellenére éppen úgy beázik, mint a „szenzációs” bejelentés pillanatában.