Gyilokjárók

Főügyész úr, elég markánsan kifejtette a Blaha Lujza téri késelés kapcsán: a büntethetőségi korhatárt tizennégyről tizenkét évre kellene csökkenteni. Eddig egy szaktekintély sem állt a véleménye mellé. Lehet, hogy egyedül marad?
– Fogalmam sincs, hányan gondolják így rajtam kívül. Legutóbb a köztelevízióban a vitapartnerem, egy jogász hölgy úgy beszélt arról, hogy „gyerekeket pedig büntetni nem lehet”, mintha valami jogfilozófiai tankönyvet olvasott volna föl. Bár mindig igyekszem uralkodni az érzelmeimen, kénytelen voltam azt felelni, hogy irtózom az ilyen íróasztal mögött keletkezett, lila ködös elméletektől. Megpróbálhatnánk közösen gondolkozni a teendőkön, de eléggé untat, hogy mást sem hallok, mint hogy a gyermekkorú bűnelkövetők áldozatok, és úgy is kell kezelni őket. Ön nem tartja tragikomikusnak, hogy egy tizenkét éves gyerek terrorizálja a Blaha Lujza teret, és a hatóság, a kriminológusokkal, jogászokkal, gyermekvédelmisekkel együtt, tehetetlenül szemléli az eseményeket?
– Valamiféle megoldás azért született…
– Semmilyen megoldás nem született. Bevitték a rendőrségre a gyereket, aztán kiengedték; végül nagy nehezen kirakták az országból.
– Az ön javaslatával Radoszáv Miklós, a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatóhelyettese azt szegezte szembe, hogy fölösleges egy egyedi eset miatt jogszabályt módosítani.
– Ez tökéletesen helyes fölvetés lenne, ha egyedi esetről volna szó. Azonban ez nem igaz. Tavaly a Moszkva téren okozott galibát egy kiskorú bűnözőcsapat; tizenkét éves volt a bandavezér. De számos ilyen példát tudnék mondani az országból. Tendenciáról kell beszélnünk. A gyermekbűnözés új hulláma körülbelül egy évtizede tart világszerte, és nálunk is igen erős. Miközben egyre alacsonyabb a bűncselekményeket elkövető gyermekek életkora, egyre durvább cselekményeket követnek el.
– Nem felnőtt bűnözők állnak az ilyen ügyek hátterében?
– Nem minden esetben, de gyakran előfordul. Ilyenkor épp azért végeztetik el a gyerekkel a piszkos munkát, mert ő nem büntethető. Ez a háttérben maradó felnőttnek biztonságot nyújt a hatósággal szemben.
– Gyakran elhangzik, hogy az ilyen gyerekek csonka vagy deviáns családból, esetleg szegénységből jönnek.
– Ha őszintén keressük a motivációkat, ma már félretehetjük ezt a sztereotípiát. Nyugaton olyan területeken is emelkedik a gyerekbűnözés, ahol nem lehet nélkülözésről beszélni. Magyar adat, hogy a tizenkét-tizenhárom éves bűnelkövetők ötvenkét százaléka teljes családban él. Én úgy vélem, a háttérben az erkölcsi értékek devalválódása áll, ezzel együtt persze a családi és egyéb közösségek felbomlása, ami lavinaszerű folyamat, megtetézve egy olyan joggyakorlattal, amely képtelen kezelni a helyzetet. Fiatalkorúak között igen nagy százalékban találni többszörös visszaesőt, ami azt jelenti, hogy már legalább három bűncselekményt elkövetett. Ugyanakkor ebben az ügyben is elhangzott a hatóság részéről, hogy nincs joga bent tartani a gyereket. A hatóság helyesen alkalmazza a vonatkozó törvényt, azonban ilyen esetben föl kell tenni a kérdést, hogy jó-e a törvény.
– Gyakran halljuk, hogy lehetőleg kerülni kell a személyi szabadság korlátozását gyerekkorban is.
– Gyerekkoromban, ha megtiltották a szüleim, hogy kimenjek játszani, nem mentem ki. Eszembe sem jutott, hogy ezzel korlátozzák a személyi szabadságomat. Az iskolában természetesnek kellett tartanunk, hogy nem állunk föl és nem megyünk el, mert kötelességünk ott maradni, és ezt nem jogkorlátozásnak fogtuk fel. Pedig nem kellett félteni tőlünk a járókelőket.
– A felnőttek és a gyerekek közötti hagyományos szereposztás is fellazul, vagyis egyre irányíthatatlanabbak a gyerekek. Pedagógusok panaszolják, hogy képtelenek rendet tartani az osztályban.
– Mondjuk ki: előfordul, hogy a tanárt megverik az iskolában, és nem hallani arról, hogy ez súlyos következményekkel jár. Nemrég bemutatott valamelyik televízió egy mobillal készített videofilmet, amelyen egy iskolás lány megtámadta a tanárnőjét, aki kénytelen volt kimenekülni az osztályból. Kosztolányi Aranysárkánya jut eszembe: a múlt század elején még regény témája volt az az abszurdum, hogy egy diák rátámad a tanárra. Ma ez a hétköznapok szomorú valósága. Hallunk iskolai lövöldözésekről, már nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európa északi részén is; ott, ahol a legkevésbé sem vártuk. S mindez készületlenül éri a társadalmat, egyúttal fölveti a kérdést, helyes-e az az irány, amerre a jogalkotás és -alkalmazás halad. Manapság hamarabb következik be a biológiai érettség, s a gyerekek korábban szereznek tapasztalatokat az élet minden területén. Ha elfogadjuk, hogy hamarabb érnek, és számos jog követi ezt a tendenciát, miért ne követné a büntetőjog is?
– Mit remélhetünk egy ilyen törvénymódosítástól?
– Például azt, hogy kevesebben kerülhessék el a felelősségre vonást. Ne történhessen meg következmény nélkül, hogy majdnem megölnek egy fiatalt, aki hazafelé igyekszik az iskolából, csak mert van valamije, ami egy másik gyereknek tetszik. A Blaha Lujza téri eset óta a sajtó jórészt a szerencsétlen romániai kisfiú helyzetével és további sorsával foglalkozik. De ki beszél az áldozatról? Ki gondol arra, mit érzett a szülő, mikor közölték vele, hogy a gyermeke életveszélyes állapotban van kórházban? S hogy mit érzett volna, ha speciális műtéttel, csodával határos módon nem sikerül elállítani a vérzést?
– Csodával határos?
– Nézze, azt a fiút combon szúrta a támadója, és ezen a praxisom alapján elgondolkoztam. Valószínűleg nem csak arról van szó, hogy a megvadult gyerek sérülést okozott, ugyanis nem olyan egyszerű combon döfni valakit, ahogy első hallásra képzeljük. Ritka késelési mód, s szinte mindig tudatosan történik: aki így tesz, többnyire kivégzést hajt végre, mert megtanulta vagy hallotta, hogy így kell. Régi olasz kisvárosokban máig látni keskeny utcákat, amelyeket gyilokjárónak neveztek; az orgyilkosok, akik előszeretettel használták ezeket a sikátorokat, rendszerint ezekben az utcákban szúrták combon az áldozatukat. Veszélyesebb, mint a hasi szúrás. Az artériát nem lehet elkötni, az áldozat rövid idő alatt elvérzik.
– Azt mondják, a gyerek nem volt képes felfogni a cselekedete súlyát.
– A precedenseken, vagyis a gyakorlati tapasztalaton alapuló angolszász jogrendszerben az az eljárás, hogy ha a gyerek valóban nem tudta, hogy nem szabad elkövetni bizonyos dolgokat, akkor a nevelőt is felelősségre vonhatják, amiért nem tanította meg neki. Ez esetben nem volt nevelő, ez igaz. De azt azért ne tételezzük fel, hogy egy tizenkét éves fiúnak, aki különben elég önálló ahhoz, hogy rablásból fenntartsa magát, fogalma sincs róla, hogy nem helyes leszúrni valakit. Az angolszászoknál érdekesen oszlik meg a gyerekek büntethetősége: Skóciában nyolcéves kortól, Angliában és Walesben tíz-, Írországban tizenkét éves kortól róható ki büntetés.
– A liberális jogászelit még mindig a büntetési tételek további enyhítése és a pozitív motivációk mellett érvel.
– Hogy a büntetési tételek csökkentése vagy kiváltása, a meggyőzés, az átnevelés megoldást jelent, az felhőtlen optimizmuson alapul. Negyvenöt éves bírói és ügyészi tapasztalat van a hátam mögött, és igen boldog lennék, ha látnám, hogy a liberalizációnak jó eredményei vannak, vagyis kevesebb lett a bűnöző és nagyobb a jogbiztonság. De ennek épp az ellenkezője igaz. Egészen megváltozott a tárgyalótermek hangulata. Elveszett a bírói autoritás, adott esetben félvállról veszik a törvényt képviselő bírót, kinevetik, szidalmazzák, akár meg is támadhatják, ahogy nemrég történt. Hosszú, kemény, kitartó munkával talán el lehet jutni odáig, hogy enyhíthessünk a büntetési tételeken, de semmiképpen most, ilyen helyzetben.
– Megoldaná a helyzetet a szigorítás, illetve a büntethetőségi korhatár csökkentése?
– Önmagában ez sem megoldás. A büntethetőségi korhatár leszállítása csupán azt jelentené, hogy tudomásul veszünk egy szomorú tényt. Ha a tizenkét éves gyereknek azt mondom: na megállj, ha tizennégy éves leszel, majd megbüntetünk, akkor tizennégy éves koráig vajon mit fog csinálni? A következetesség és az elkerülhetetlenség tudata azonban nagy visszatartó erő, a megelőzést segíti. Ugyanakkor a deviáns viselkedést mutató kiskorúakkal felkészült embereknek kellene foglalkozniuk, nem leterhelt, hozzá nem értő államigazgatási dolgozóknak. Sem a gyámügyi előadóknak, sem a települések jegyzőinek nem arra irányul a végzettségük és a hivatásuk, hogy bűnelkövető gyerekekkel foglalkozzanak. A gyámügyet családi problémák megoldására hívták létre, nem kriminális helyzetek kezelésére. Létezhetne olyan pszichológusokból, szakemberekből álló csoport, amely ilyen gyerekeket próbál visszaterelni a normális kerékvágásba.
– Nem létezik?
– Még nem hallottam róla. Azonkívül úgy vélem, hogy a megelőzésben, a nevelésben az egyházaknak is nagy szerepük lehetne.
– Az egyházak ellen a sajtó nagyobbik része csaknem állandó lejárató kampányt folytat. Olyannyira, hogy számos szülőnek a pap szóról a pedofil kifejezés jut eszébe.
– Márpedig évtizedek, sőt évszázadok példája mutatja, hogy sok esetben, mikor csavargó, bűnöző gyerekekkel foglalkoztak az egyházak, tisztességes embert neveltek belőlük. Ugyanakkor persze nem várható el sem a civil szervezetektől, sem az egyházaktól, hogy megoldják a fiatal- és gyermekkori bűnözés problémáját. Ez alapvetően állami feladat, amelyhez mindenképpen segítségül kell hívni a társadalmat.