Jelenlegi helyzetünk a következőképpen jellemezhető: a magyar jégkorong-válogatott az új évezred hajnalán megszilárdította helyét a nemzetközi másodvonalban, sőt néhány éve már arról álmodozunk, hogy egyszer a legjobbak között is szerencsét próbálhat. A jövőkép nemcsak ezért derűs, hanem mert egyre-másra épülnek a jégpályák, a fajsúlyos sportágak közül egyedüliként évről évre emelkedik az igazolt versenyzők száma. Mindezek tetejébe a sportág vezetősége szép küldetést is magára vállalt: összekapaszkodott a határon túli magyar bázisokkal; Csíkszeredának két csapata is játszik a magyar bajnokságban.
Nyolcvan esztendőt visszakanyarodva az időben, azt mondhatnánk, ez már a Bethlen család miatt is kötelessége a jelenkor elöljáróinak. Gróf Bethlen István miniszterelnök ugyanis a sportág törzsszurkolója, fia, ifjabb Bethlen István pedig a sportág honi úttörőinek egyike volt, pályára lépett a magyar válogatott első hivatalos mérkőzésén 1927-ben. Filmfelvétel is tanúskodik arról, amint a miniszterelnök – a kontinensen elsőként, 1925-ben átadott városligeti műjégpálya „VIP-páholyából” – bundába temetkezve a pálya szélén egy padról figyeli fia és társai játékát.
Ezzel nem csak térben és időben helyeztük el a kezdeteket. A feltételek megteremtése mellett a piárral és a marketinggel sem lehetett gond. Zökkenőmentesen kapcsolódtunk be a nemzetközi vérkeringésbe is: válogatottunk már 1928-ban részt vehetett a téli olimpián Sankt Moritzban, 1929-ben Magyarország adott otthont az Európa-bajnokságnak, a harmincas években pedig a sportág szülőhazájából, Kanadából rendszeresen vendégeskedtek csapatok Budapesten.
A háború megtörte a fejlődést; de nem csak úgy, mint általában az élet minden területén. A jégkorongot úri sportágnak minősítették, emiatt a puszta léte is veszélybe került a hasonló elbírálás alá eső vívással együtt. Változást csak az ötvenes évek második fele hozott. 1959-ben átadták a sportág új, mára a végletekig lelakott „szentélyét”, a Kisstadiont, az 1964–65-ös bajnokságnak nyolc csapat vágott neki. Tegyük hozzá: nyolc pesti csapat. Persze nem azért, mintha vidéken utálták volna a hokit, hanem mert a befagyott Balatonra, a fellocsolt iskolaudvarokra mégsem lehetett csapatot szervezni.
Ezt a hátrányt a magyar jégkorong a mai napig nem tudta ledolgozni. Miközben nemcsak Kanadában, az Egyesült Államokban, a skandináv országokban, hanem Csehszlovákiában és a Szovjetunióban is már az ötvenes években egymás után adták át a fedett jégcsarnokokat, nálunk az elsőt a nyolcvanas években avatták Székesfehérváron. Aligha véletlen, hogy a helyi Alba Volán a jelenkorban egyeduralkodó idehaza.
A hetvenes években még kitartott a korábban szerzett lendület, a magyar válogatott folyamatosan a második vonalat jelentő B csoportban szerepelt, utolsó huszárvágásként 1983-ban még megütötte ezt a szintet, utána azonban bő évtizeden keresztül az volt a tét, hogy egyáltalán életben marad-e a sportág Magyarországon.
Hogy így történt, abban elévülhetetlen szerepe van Kercsó Árpádnak. A gyergyócsomafalvi szakembernek éppen a legjobbkor lett elege Ceausescu Romániájából, s 1985-ben áttelepült Magyarországra, egészen pontosan Dunaújvárosba.
– A román juniorgárda feljutott az A csoportba, nekem legalább nyolc tanítványom volt a csapatban, mégsem vettek semmibe, fel sem merült, hogy legalább harmadik számú edzőként dolgozhatnék a válogatottnál. Ezzel betelt a pohár. Meg akartam mutatni nekik, hogy csak azért is lesz A csoportos csapatom, ezért átszöktem Magyarországra. Itt sem volt sokkal könnyebb. Csak nyitott pálya volt, eleinte nem nagyon akarták engedni a gyerekeket hokizni – mesél a kezdetekről Kercsó Árpád.
A nemes bosszú órája kis híján már 1992-ben ütött, ráadásul éppen Bukarestben. Az ifjúsági világbajnokságon egyetlen meccsen múlott a magyar feljutás. Csak azért, mert az egyébként szintén többnyire a Kercsó alatt dolgozó fehérvári csatártriót (Palkovics, Ocskay, Zalavári) az utolsó mérkőzés előtt átirányították a felnőtt-vb-re. Nélkülük az újvárosi mag (az élen Ladányival, Tokajival, Széliggel, Horváth Andrással) Svájc ellen nem bírta a hajrát, az utolsó tíz percben 2–2-ről elvesztette a sorsdöntő mérkőzést.
A történet persze nemcsak önmagáért érdekes, hanem mert a mai napig ugyanezek a játékosok adják a felnőttválogatott gerincét. Bár nyilván hibái és irigyei is akadnak, Kercsó érdemei elévülhetetlenek. Ő volt a szövetségi kapitány, amikor a magyar csapat Budapesten – hogy az összkép teljes legyen, a döntőnek beillő találkozón Romániát 0–2-ről 3–2-re verve – felkerült a B csoportba, majd 2001-ben ugyancsak az ő vezetésével szilárdította meg a helyét az időközben divízió I-nek átkeresztelt második osztályban. A konok székely atyafi 2000-ben öszszerúgta a patkót a vezetőkkel Dunaújvárosban, három éve Zalaegerszegen épít fellegvárat töretlen lelkesedéssel.
– Egy korosztályban van annyi tehetségem, mint korábban hosszú évek alatt – állítja, s azt tervezgeti, hogy a mai gyerekekből öt év múlva bajnokesélyes csapatot gyúr, a legjobbak pedig meghódítják az NHL-t.
Szerencsére kijelenthetjük, hogy a magyar hoki helyzete addig sincs veszélyben. Mindenekelőtt azért, mert a szövetség nem uralkodik a sportág felett, hanem alázatosan irányítja. Íme néhány beszédes adat. Tíz éve csupán két fedett jégcsarnok volt az országban, ma tizenhárom. (Emellett ugyanennyi szabadtéri s durván további harminc – fedett és szabadtéri – nem szabványos méretű.) Az igazolt játékosok száma annak idején messze elmaradt az ezertől, ma meghaladja a kétezret; méghozzá olyan környezetben, amelyben a legsikeresebb sportágaknál – így például a kézilabdánál, vízilabdánál vagy éppen a kajak-kenunál – is örülnek, ha legalább tartani tudják a létszámot. Magyarország 2002-ben, 2003-ban és 2005-ben is elnyerte a divízió I-es világbajnokság rendezési jogát, sőt immár negyedszerre az A csoportos vb-re is bejelentkezett. Ezt már túlbuzgóságnak is mondhatnánk, hiszen válogatottunk még csak kopogtat az elit ajtaján, de a 2014-es csúcsesemény 2009-ben esedékes elbírálásakor ránk süthet a nap, hiszen a pályázók között csak egy nagyágyú van, Csehország; de a cseheket nem különösebben kedvelik a nemzetközi porondon.
A fentebbi lajstromot olyan epizódok színesítik, mint hogy az utóbbi években vendégünk volt a világ élvonalából a svéd, a német, a szlovák és a kanadai válogatott (utóbbi háromszor) is, s bár nem a legerősebb csapatukkal álltak ki, a svédeket és a szlovákokat legyőztük. Északi szomszédunknál ez olyan felzúdulást váltott ki, mint mondjuk nálunk a 2003-ban hatgólos vezetésről az utolsó öt percben elvesztett női kézilabda-világbajnoki döntő. Megfordult a magyar bajnokságban a Ferencvárosnál két hús-vér NHL-játékos; Rob Niedermayer és Jason Strudwick számára alighanem felejthetetlen élmény marad a Kisstadion miliője, a havazás miatt háromezer szurkoló bánatára elmaradt FTC–Újpest rangadó. A 2007–2008. évi idényben pedig az Alba Volán ért újabb mérföldkőhöz azzal, hogy bebocsátást nyert az Európában a legszínvonalasabb bajnokságok közé tartozó osztrák ligába.
A legnagyobb dobást persze az jelentené, ha válogatottunk egyszer részt vehetne az A csoportos világbajnokságon. A sportágban kevesen merik kimondani, hogy ez a cél, de mindenki erről álmodozik. Kovács Zoltán, a szövetség főtitkára is ezzel zárja gondolatát, amikor arra kérek tőle választ, minek köszönhető az utóbbi évtized látványos fejlődése, és mi lehet a végállomás.
– Hozzám hasonlóan bizonyára sokaknak úgy telt el a gyerekkoruk, hogy az osztályukban csak egy diáknak volt síléce. Ma már síszünetet tartanak az iskolák. Ehhez kissé hasonlatos a jégkorong sikertörténete. Az elmúlt egy-két évtizedben alakult ki az a társadalmi igényesség, hogy az emberek szeretnének korcsolyázni. Egyes önkormányzatok és vállalkozások erre nagyszerűen ráéreztek. Egyre több jégpálya épül, ami újabb klubok létrejöttét generálja. Mi a magunk részéről csupán egyengetjük ezt a kedvező folyamatot, amelynek nagyjából a felénél tartunk. Bízom benne, hogy egy-két évtizeden belül valamennyi megyeszékhelyen lesz jégcsarnok, az igazolt játékosok száma pedig eléri a négyezret. Mindez persze felgyorsulhatna, ha válogatottunk feljutna az A csoportba, vagy elnyernénk a világbajnokság rendezését. Akkor merném kijelenteni, hogy szilárd alapokon nyugszik a magyar hoki – reménykedik Kovács Zoltán.
A huszonegyedik század elég hosszú ahhoz, hogy ez bekövetkezzen.
origo.hu
Ez nem ellenzék, hanem vírus, amit le kell gyűrni
