Kikényszerített szabadság

Az 1914. július 28-án kitört első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések részeként 1920. június 4-én a versailles-i Trianon-kastélyban megkötött magyar békeszerződés történelmünk legsúlyosabb tragédiája volt. A szerződés megszületésének előzményeit és magyar részről történt elfogadásának okait mérlegelve joggal nevezzük békeparancsnak vagy sokkal inkább diktátumnak. Bár történelmi tény, hogy a világháború kitöréséért Ausztriával való kapcsolata miatt a Magyar Királyságot nem terhelte felelősség, a győztes szövetséges és társult hatalmak kollektív büntetésként megszabták országunk új határait. Az 1921. július 26-án hatályba lépett békeszerződést a magyar nemzetgyűlés példa nélküli módon gyászkeretbe téve fogadta el. A békeszerződés eredményeként területe (Horvátország nélkül) 282 870-ről 92 963 négyzetkilométerre, lakosainak száma 18,2-ről 7,6 millióra csökkent.
Elképzelhető-e, hogy a világ bármely népe megbékéljen hazájának ilyen mértékű büntetésével? Az elkeseredés mindenütt hatalmas volt, különösen a nyugati végeken. Az osztrák államtanács már 1918. november 17-én – még a békekonferencia megnyitása előtt – bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. Az 1919. szeptember 10-én aláírt Saint Germain-i osztrák békeszerződés Ausztriának ítélte Moson, Sopron, Zala és Vas vármegye nyugati sávját, amelyet a trianoni békeszerződés ratifikált, kizárva az önrendelkezés jogát. A nyugat-magyarországi területek felségjogát 1921. augusztus 29-én kellett átadni Ausztriának, de az osztrák csendőrség és vámőrség már augusztus 28-án megkezdte a megszállást. A békeszerződésben Ausztriának ítélt területek átadásának megakadályozására és a nyugati országrész megmentéséért a későbbi magyar–osztrák határvonal egész hosszában spontán, illetve szervezett ellenállás, méghozzá fegyveres küzdelem bontakozott ki. Felsőőrön (Oberwart) 1921. október 4-én független és önálló magyar államként megalakult a – mások által el nem ismert – Lajta bánság. A november elejéig tartó első nyugat-magyarországi felkelés eredményeképpen Ausztria kompromisszumra kényszerült: 1921. október 12-én Velencében aláírták az osztrák–magyar megegyezést, amelynek értelmében a magyar kormány vállalta a felkelők leszerelését, Ausztria pedig hozzájárult ahhoz, hogy Sopronban és környékén népszavazást tartsanak, valamint a leendő határ teljes hosszának mintegy öt kilométeres sávjában meghallgatások legyenek a lakosság nemzeti hovatartozásáról. Ezt követően kezdte meg működését a Grazban megalakult magyar–osztrák határmegállapító bizottság, amely a helyszínen szóban (az északi területeken írásban is) megkérdezte az érintett települések lakosságát, és véleményüket jegyzőkönyvbe foglalta.
A Pinka menti horvát lakosság az osztrák megszállás alatt, már a meghallgatások idején is, tömegesen demonstrált az akkor még csak tervezett elcsatolások ellen. A nyugat-magyarországi horvátok többsége kulturális és gazdasági kapcsolatai miatt Magyarország mellett foglalt állást. Ezt az álláspontot képviselték a Szombathely környéki német nemzetiségű települések is. Nem tűrve az idegen uralmat, fellázadtak ellene, és a megszállás alatt elkeseredett küzdelmet folytatva kikényszerítették szabadságukat és a hazához való visszatérést. A Népszövetség tanácsa 1922. szeptember 19-én tíz Ausztriához csatolt magyar község Magyarországhoz való visszatéréséről határozott. Ezek a települések hosszas, csaknem másfél évig tartó bátor és önfeláldozó fegyveres és diplomáciai csatározás után a magyar haza mellett tanúsított nyílt színvallásukkal elérték, hogy visszakerülhessenek az anyaországhoz. E falvak lakosainak nagy többsége horvát és német nemzetiségű, alig néhány százaléka volt magyar.
Hűségük és szabadságvágyuk eredményeként 1923. január derekán visszatért Magyarországhoz a túlnyomó részben horvát és német lakosú Kis- (Kleinnahrling) és Nagynarda (Großnahrling), Alsó- (Unterschilding) és Felsőcsatár (Oberschilding), Magyar- (Ungarisch Großdorf) és Németkeresztes (Deutsch Großdorf), Horvátlövő (Kroatisch Schützen) és Pornóapáti (Pernau). 1923. március 8-án visszacsatolták Ólmodot (Bleigraben), március 9-én Szentpéterfát (Postrum), ezek küzdelmük eredményeként csereegyezménnyel térhettek vissza hazánkhoz. Az utódok ma is azt vallják, hogy a haza nem eladó, nincs középút, ha a hazáról és a szabadságról van szó.
A hazához tartozást kifejező egységes népakarat politikai érvényesülését olyan felvilágosult szellemű és hazafias gondolkodású, a megtorlás veszélyét is vállaló emberek segítették, mint az események során meggyilkolt Pataki Ferenc pornóapáti plébános, a letartóztatott nagynardai Kuntár József plébános, a magyarsága miatt életveszélybe került Osztovits István németlövői plébános, a zaklatásoknak kitett szentpéterfai Strassner József esperes, Szilágyi Imre vaskeresztesi plébános, továbbá Hergovich Márton ólmodi, Verhás István nagynardai, Polyák András csatári, Pehm András horvátlövői, Paukovits János magyarkeresztesi, Fixl Mátyás németkeresztesi, Schmidt József pornóapáti községi bírók, Kausz Gyula szombathelyi ügyvéd, Németh János szentpéterfai községi tanító, a közéleti szerepvállalásáról ismert Fehér Alajos ólmodi és Wachter Ede pornóapáti vendéglős.
A nemzet összetartozásának ereje abban is rejlik, hogy egy közösség képes-e tisztelni és megőrizni múltja értékeit. A 2008. január 10-én megtartott 85 éves évfordulón Horvátlövő hat évtized után először emlékezhetett meg a hazaszeretet, a küzdelem és a helytállás kimagasló példáját adó eseményről. A hálaadó szentmise után megtartott ünnepségen a hűséges falu helyi községi, horvát kisebbségi önkormányzata és római katolikus egyházközsége megkoszorúzta a Tornay Endre András szobrászművész által 2002-ben készített emlékművet.