Portugál büszkeség – fanyalgó unió

Év végével zárul az unió portugál elnöksége is, helyét – az újonnan csatlakozott országok közül elsőként – Szlovénia váltja fel. Lisszabon mérlege a nyilvánvaló siker ellenére is ellentmondásos.
Amikor az év közepén a kis Portugália átvette a hathavonként változó elnökséget az unió legnagyobb országtól, Németországtól, szembetalálta magát azzal a problémával, hogy miként hárítsa el az utolsó akadályokat az elvetélt európai alkotmányt felváltó új szerződés elől. Nicolas Sarkozy megálmodta, Angela Merkel pedig Németország minden súlyát latba vetette, hogy a fennálló nézeteltéréseket elsimítva létrehozza az Európa jövőbeli együttműködését szabályozó új szerződést. Berlinnek a gondokat kettő kivételével sikerült is megoldania: Lengyelország körömszakadtáig védett álláspontja a szavazati arányok tekintetében és az angol külpolitika függetlensége függőben maradt, ezt kellett Portugáliának megoldania. José Sócrates portugál miniszterelnök azonban rendelkezett a kellő diplomáciai érzékkel ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket kölcsönös megelégedésre megoldja, és még a portugál elnökség ideje alatt sor kerülhessen az egyezmény aláírására.
Ugyanakkor az EU-politikusok bírálták is a portugálokat, például azért, mert ragaszkodtak ahhoz, hogy az új uniós szerződést Lisszabonban írják alá (és így lisszaboni egyezmény néven vonuljon be a történelembe). Az aláírás napján azonban a miniszterelnököknek és államfőknek Brüsszelben is meg kellett jelenniük, így volt, aki négy órát is várt a portugál főváros repülőtéren, mire kormányzati gépe felszállási engedélyt kapott. A másik kifogás, hogy a tárgyalások öt-öt perces felfüggesztései gyakran egy óráig is eltartottak, és az ebédet sohasem kezdték előbb, mint délután két óra – bár ez nem volt több, mint gáncsoskodás a még a kákán is csomót keresők részéről. A másik eredmény, amit a portugáloknak sikerült elérniük az, hogy hét év után újra egy asztalhoz ültették Európát és Afrikát. Az európai–afrikai csúcsot a korábbi gyarmatosító, Portugália azért is szorgalmazta, mert tennie kellett Kína fekete kontinensen tapasztalható befolyásának gyors növekedése ellen. A csúcstalálkozó nem hozott áttörést – ezt nem is lehetett várni tőle –, de elfogadtak egy, a jövőbeli együttműködés elveit rögzítő „lisszaboni” deklarációt és egy „közös akciótervet”, valamint megegyeztek abban, hogy 2010-ben újból összejönnek megvitatni az együttműködés terén elért előrehaladást.
Az Afrika-csúcs megszervezését azonban nagy vita övezte. Az európai vezetők egy része nem szívesen ült egy asztalhoz Zimbabwe elnökével, Robert Mugabével, annak az emberi jogok iránt tanúsított tiszteletlensége miatt (megfosztotta földjeiktől a fehér telepeseket). Végül Portugália belátta, hogy az afrikai vezetők ragaszkodnak Mugabéhoz, nélküle nem tarthatják meg a csúcsot. A találkozó jelentős részét így az emberi jogoknak szentelték, és Merkel erősen kritizálta Mugabét, mondván, hogy „a Zimbabwében előállt helyzet lerombolja az új Afrikáról alkotott képet”. A dél-afrikai elnök, Thabo Mbeki azonban biztosította a német kancellárt, hogy tökéletesen tisztában vannak a jó kormányzás és az emberi jogok jelentőségével, de hozzátette: „Hangsúlyoznom kell, hogy mi mindezt a saját felfogásunk szerint intézzük, figyelembe véve saját népünk alapvető érdekeit és a saját gyakorlatunkból levont következtetéseket.” A ghánai elnök még szókimondóbb volt, amikor Merkelt az elmúlt ötszáz év közös történelmére emlékeztette, amelyet Európa szempontjából aligha lehet az emberi jogok példaértékű megtestesüléseként említeni. A csúcs, legalábbis az emberi jogok kérdésében, döntetlenre végződött.
Végül a portugálok még két, nem csekély jelentőségű tettet könyvelhetnek el: sikerült elfogadtatniuk a 3,4 milliárd euróra rúgó Galileo szatellitprogramot, ami az amerikai GPS helymeghatározó rendszert váltaná fel, és tető alá hozták a schengeni övezet kiterjesztéséről szóló egyezményt is, így még az év vége előtt kilenc új tagország határainál szűnt meg az útlevelek ellenőrzése.