Stratégia nélkül sodródik a magyar külpolitika

Nehéz arról írni, ami valójában nincs is, vagy legfeljebb nyomaiban létezik. Így van az ember a magyar külpolitikával, amely a most búcsúzó évben is igazi, átgondolt stratégia nélkül maradt. Ugyan a külügy folyamatosan kommunikálta, hogy az új stratégia már készül, a végterméket azonban hiába vártuk. Sajnos mindez látszik is a magyar külpolitikán, amely továbbra is úgy sodródik, mint egy gazdátlan csónak a nyílt vízen.
Nem világos, hogy a kormány pragmatikus vagy elvi külpolitizálást kíván folytatni, melyek a fő prioritások, mit akar Magyarország a régióban, s milyen szerepet képzel el magának Európában az unió és a NATO tagjaként. A nemzeti érdekek hatékony védelmét a célok egyértelmű megfogalmazása mellett tovább gyengíti az ország általában romló presztízse a világban. A lesújtó makrogazdasági mutatók, a költségvetés egyensúlytalansága és az ehhez fűződő „uniós gyámság” eleve szűkíti diplomáciánk mozgásterét, amelyhez szintén visszahúzó tényezőként járul, hogy külpolitikánkat sokszor még mindig belpolitikai megfontolások mozgatják. Tovább gyengíti a hatékonyságot a Külügyminisztérium teljes háttérbe szorítottsága, amelynek következtében tevékenysége egy ideje már szinte egészében az adminisztratív teendőkre zsugorodott. A döntéshozatal a Miniszterelnöki Hivatalba került át, azon belül is a külpolitikára csak mostanában rá-ráérző, egyébként pedig a nemzetközi porondon is mindinkább leértékelődő, lényegében már leírt kormányfő kezébe. Mindez túlságosan sérülékennyé, kiszámíthatatlanná teszi a tervezést, ami nem használ a magyar érdekek védelmének.
Jellemző példája ennek Gyurcsány Ferenc International Herald Tribune-nak adott nyilatkozata, amellyel a kormányfő a tudatlanok vakmerőségével keverte bele magát és országát a nagyok játszmájába. Ez az elszólás végül majdnem féléves defenzívába kényszerítette a magyar diplomáciát, amelynek végén a rá nehezedő nyomás hatására zavarodottan volt kénytelen Washington kegyeit keresni. Ez az igyekezet még súlytalanabbá tette a korábban is csak sodródó magyar külpolitikát, amelynek egyetlen eredeti iránya, a keleti nyitás sem saját találmány. Ráadásul ennek hatékonyságát jelzi, hogy miközben Gyurcsányon rajta ragadt az oroszbarát jelző, az ebből eredő gazdasági hasznot a szomszéd országok fölözik le. Még tovább erősödött a közös kormányüléseken megtestesülő PR-effektus, amelynek része az is, hogy a miniszterelnök mindig tárgyalópartnere szája íze szerint szólal meg. Így aztán ellentmondásos Budapest álláspontja Koszovó vagy az amerikai rakétavédelmi rendszer európai telepítésének kérdésében.
A 2007-es év új jelensége, hogy mintha az ellenzék is megirigyelte volna Gyurcsányt, s kihasználva a kormányfő hibáit, több esetben szűk pártérdekek szolgálatába állította a külpolitikát. A sokszor hangoztatott elvi magatartás meg-megbicsaklott a pragmatikus, ám kritikátlan Amerika-politika, a rakétavédelmi rendszer telepítése melletti felesleges és kéretlen kiállás esetében vagy akkor, amikor a zsigeri oroszellenesség jegyében számon kérte a közös kormányülés konkrét hozadékát, miközben mélyen hallgatott a folyamatosan lekezelő osztrák politizálást szó nélkül hagyó hasonló budapesti PR-parti után.