Tradíciók az előtérben

Az amerikai választási rendszer magában hordozza az angolszász tradicionalizmus minden elemét, amely kontinentális európai szemmel nézve nehezen érthető, de működik a szakértők szerint. A legtöbbször – teszik hozzá figyelmeztetően a kritikusok a 2000-es floridai fiaskóra célozva.

Mivel egy minden másiknál korábban és nagyobb mértékben mediatizált országról van szó, ezért az amerikai választások a nyugati demokráciák közül kétségtelenül a leginkább függnek az anyagiaktól. Pénzen lehet jó tanácsadókat és reklámidőt venni, így végső soron befolyást a médiumok világában. Ettől nagyban függ egy-egy jelölt ismertségének mértéke és megítélése is. Mindez ugyan kedvez a gazdagabb jelölteknek, de a legtöbbször mégis inkább azt jelenti, hogy mindenekelőtt sikerre kell vezetni az adománygyűjtésért folytatott kampányt. A tervezett elnöki ambícióknak, amelyekben a politikai és családi háttér meghatározó lehet, ezért is jelentősége van: a 2008-as kampányba Hillary Clinton évekkel ezelőtt belevágott, amikor férje „farvizén” New York-i szenátor lett, kapcsolatait, támogatói körét építve, és a majdani kampányra rendelkezésre álló pénzt gyarapítva.
A hivatalos eljárás alól azonban nincs kivétel, pénztárca ide vagy oda. A jelöltségre aspirálók a szövetségi államokban megtartott előválasztások, illetve jelölőgyűlések alkalmával szerezhetik meg a szükséges támogatást, amely pártjuk jelöltségének elnyeréséhez kell. Ilyenkor tulajdonképpen küldötteket választanak, akik az egyik vagy másik pályázót támogatják. A két módszer közötti különbség abban rejlik, hogy az előválasztásokkal szemben a jelölőgyűlések kötetlen légkörű összejövetelek, amelyeken javarészt informális légkörben döntenek a támogatandó politikusról. Az „előválasztási szezon” ugyan januártól júniusig tart, de gyakorlatilag már februárban kialakul a végső sorrend. Mégis – és itt jön az egyértelműség hiánya – az ötven államból delegált küldöttek hivatalosan csak augusztusban és szeptemberben, a pártkongresszusokon döntenek az elnökjelölt személyéről. A kiválasztott ezt követően alelnökjelöltet talál magának – általában azt a versenytársát, akivel a legkevésbé veszett össze az előválasztások során. A republikánus és demokrata (esetleg független) jelöltek igazi összecsapása ekkor kezdődik. Addig csak általánosságban lövöldöz egymásra a két párt, a pontos célzás lehetetlen, és nem is ajánlott, mert leszűkítheti a véghajrában alkalmazható érvek körét.
Az elnökválasztásra november 4-én kerül sor. Nem a szavazók választják meg közvetlenül az új elnököt, hanem az általuk megválasztott, egy bizonyos jelöltet támogató elektorok. Az elnök személyéről az elektorok gyűlése, kollégiuma dönt.