Utazás a kukám körül

Karácsonykor is dolgoztak a kukásemberek. Az ünneptől függetlenül ki-ki a maga körzetében a maga hivatalos napján elszállította a kapu elé kirakott szemetet. Tették a dolgukat. Működtek. Fogalmazhatnék az ellenkezőjéről is: nem zártak be, ahogyan ilyenkor bezár az egész ország – elvitték a szemetet, ami karácsonykor is van.
Nálunk szerdánként járnak, három nagydarab mackó, élmény nézni, ahogyan pörgetik, pattogtatják, magasba röpítik az éktelen tartályt, amit én alig tudok elegyensúlyozni a kapuig. (Néha meg magamra borítok.)
A mi kukáscsapatunk brigádvezetőjét Ferinek hívják. Jól megtermett, szőrös ember, örökké nevetgél, de azért nem szeretnék tőle egy szimpla pofont sem kapni. Jó emberek a kukások. Barátságosak, közvetlenek. Hőzöngő, lekezelő, kivagyi nincs közöttük, legtöbbjük nagycsaládos, Ferinek például három csemetéje van, egyet meg már eltemetett… Politizálni nemigen szeretnek, ha ilyesmiről esik a szó, már nyomják is az indítógombot, esetleg sercintenek egy hegyeset. Ez valószínűleg afféle kritika.
Karácsony előtt mindenkinek bedobtak a levélszekrényébe egy-egy kis kártyát, hogy szép ünnepeket meg boldogabb új esztendőt. Mert ilyen gesztus is van ebben a szakmában… Aki meg fintorog egy-egy kukásember láttán, annak csak azt tudom mondani, nem tőle van büdös, hanem a mi szemetünktől.