Üzenetek Pannóniából

M I N D E N Z E N E

Az a helyzet a kései „módok” és a korai „szkinhedek” (lásd még divat és hét végi berúgás mint életforma) kedvenc zenéjével, a skával, hogy nehéz elfogulatlanul hallgatni. Két véglet van: vagy rajong érte valaki, vagy tíz perc umcacca után szögbelövőért nyúl. Nyáron például megnéztem a szigeten a Madnesst, akik mégiscsak korszakosak voltak, azóta is az összes skazenekar énekese azzal az enyhén koordinálatlannak tűnő mozgással közlekedik a színpadon, mint ők a One Step Beyond alatt. Mit ne mondjak, szánalmas volt, még csak nem is idegesítő, inkább végtelenül unalmas, hozzájuk képest egy Steve Reich-darab maga a változatosság. Nem a honfiúi felhorgadt kebel mondatja, de akkor már sokkal jobban járunk a Pannonia Allstars Ska Orchestrával (PASO), amelytől most két anyag hozzáférhető hirtelen. És még csak nem is azért, mert egy jó képességű kulturális antropológus pontosságával minden oda van pakolva a babilonozástól a rémes akcentusig, amely kizárólag pakisztáni vagy jamaicai angoltanároktól leshető el, ez csak annyit bizonyít, hogy a zenekar tisztában van a műfaj külső és belső tulajdonságaival, és magabiztosan közvetíti is őket. A PASO találmánya az, hogy rájöttek, Jamaica messze van, London ugyan közelebb, de ott meg rengetegen viselnek hülye műbőr kalapot, így inkább világzeneként fogják fel a skát (aztán lehet, hogy most fetrengenek a röhögéstől, de hát egy recenzornak az a dolga, hogy olyasmiről okoskodjon egy szerencsétlen zenekar kapcsán, amit ők valószínűleg soha nem akartak), és hol balkáni, hol magyar motívumokkal dobják fel a megszokottat.
Ilyet eddig egy cseh raggazenekartól hallottam Jihlavában, ahol a főtéren álló patinás szálloda pincéjében egy punkklub működött, tehát amíg odafent Amexszel fizettek a megfáradt Mladá Boleslav-i sales managerek, addig odalent vadászgörények sétáltak tudatilag közepes erősségűen befolyásolt gazdáikkal, szóval ment a rasztafári vibráció rendesen. A PASO The Return of the Pannonians című lemezének már a borítója is a megbonthatatlan jamaicai–magyar barátságra utal (szép és szellemes munka egyébként), hangfalakon szőttesek, rajtuk népi kerámiák madárral, ággal. Tehát semmi hókuszpókusz, itt a Babylon Focus, az esélyegyenlőség nevében mindenki elküldve az anyjába, Bush is, Blair is, Oszama és még az erőszakos halált szenvedett néhai Szaddám is, ami jó arányérzékre vall. Nekem megint kevés a magyar szöveg, de ez legyen az én bajom, ettől még szórakoztató az egész, amúgy is paradigmaváltás van, multinacionális vállalatok összetartó tréningjein hamarosan nem a Nyolc óra munka, nyolc óra pihenésre fújják majd ki a gőzt a hótrészeg technical and regulatory coordinátorok és project sales engineerek, hanem PASO-ra.
Majd elfelejtettem, az albumon feltűnik két csodálatos, elképesztő női hang is, a tulajdonosok Kiss Erzsi és Harcsa Veronika, áldassék a nevük. Aztán itt van még gyorsan a PASO Re: BSM című lemeze is, amely remixeket tartalmaz. Mivel a diszkóbalesetek elkerülése végett nem fogyasztok szintetikus szereket, én az ilyen lemezeket többnyire abstart kifrizbizem az ablakon, de ezen kivételesen akad néhány érdekes darab. A remixek a zenekar Budapest Ska Mood című albumának dalaiból készültek egy csomó vicces nevű ember közreműködésével. Egy remixben mindig az az érdekes, hogy milyen csapásirányokat vél még felfedezni az adott számban az újraértelmező. A leggyakoribb és legszomorúbb verzió az, hogy kimiskárolja a mit sem sejtő áldozatot, az éneksáv lóg valami rémes dubon, mint majom a köszörűkövön, a partiarc meg boldogan issza a vizet, mert a többit otthonról hozta belül. Ebben a PASO-átgondolásban az a jó, hogy némelyik számot úgy is végig lehet hallgatni, hogy az ember nem borítja magára a paradicsomlevest, az egyikben pedig, esküszöm, még hosszúfurulyát is hallani véltem, ami szépen kapcsolódik a fentebb leírtakhoz.
„Unom a villamost, unom a buszokat, és unom már, hogy mindenki b…ogat.” Amint az várható volt, megjelent a Tankcsapda jogos igényeket kielégítő Elektromágnes című koncertlemeze, amely a 2006–2007-es Mindenki vár valamit című turnénak állít emléket. A dalokat ismerjük, a kérdés csak az ilyenkor szokásos volt: visszaadja-e nagyjából az ügyes kis korong a helyszíni szemléken tapasztalt totális rock and rollt. Jó hírem van: vissza. Feltolod a kocsiban a hangerőt, és azt kapod, amit megérdemelsz. Elsöprő elementáris erőt, lendületet, dühöt és természetesen Lukács evangéliumait. Nyers és költői, vicces és drámai, egyszerű és áttételes, hívő és kereső, nincs mese, így kell rockszövegeket írni. Ha pedig valaki a látványt is vissza szeretné idézni, a pakkban talál egy hétszámos DVD-t is.
Repül az idő, már a Kispál és a Borz is húszéves. A zenekar ebből az alkalomból most egy dupla CD-n tanulmányozható, az egyik válogatás az életműből, a másik két csendesülős koncert lenyomata. Jelen sorok írásakor nem tudhatjuk bizonyosan, hogy van-e még Kispál, Lovasi van, meg Kiscsillag is, aztán majd meglátjuk, de az összegzés indokolt. Annál is inkább, mert a Kispál és a Borznak sikerült a majdnem lehetetlen, kibukkanni a hazai alter szcénából, és köztudatba kerülni. Ami a borzalmas hazai közízlést ismerve tényleg a csodával határos, és nagyszerű koordinálóképességet feltételez. A Kispál a nyolcvanas évek végén szinte egyszerre összeomló underground–new wave színtér romjain tűnt fel, és rohammal vette be az elhagyott hadállásokat. Ennél sokkal nehezebb volt aztán megtartania őket, ahhoz tehetség kellett, szív és sok munka. Lovasi néha meglepően infantilis, de többnyire ironikusan költői sztorizásaira hamar vevő lett a hálás közönség, a csúcspont nálam a 2007-es I like Gemenc. Tanulságos fejlődéstörténet, az ócska idő meg tényleg megy, mint Emese a buszon. További boldog születésnapokat!

Pannonia Allstars Ska Orchestra: The Return of the Pannonians (Megalith Records, 2007)
Pannonia Allstars Ska Orchestra: Re: BSM
Tankcsapda: Elektromágnes (CLS, 2007)
Kispál és a Borz: 20 év (Universal, 2007)

Rövidre vágva

Zucchero: All the Best (Universal, 2007)
Így visszatekintve már nem pontosan érthető az olasz blúzer egyöntetű ünneplése a kilencvenes években, de azt azért mégis ő taposta ki Jovanottinak és a többi vaddisznónak, hogy olaszul is szeressék őket, a Pavarottival felvett Miserere pedig etalon.

Placido Domingo: The Broadway I Love
(Edel Records, 2007)
A második a három tenorból, népszerű Broadway-darabokból részletez. Miért?