Vitatott nemzetiségi autonómia

Nem sokkal karácsony előtt Traian Basescu román államelnök hivatalában fogadta az Európai Parlamenti választásokon független jelöltként, de a magyarországi Fidesz aktív szellemi támogatásával mandátumot szerzett Tőkés László nagyváradi református püspököt. A találkozó jó hangulata ellenére a következő hetekben a Demokrata Párt megakadályozta Tőkés felvételét az Európai Parlament néppárti frakciójába, arra hivatkozva, hogy Tőkés programjában a Székelyföld területi autonómiájának előmozdítására tett ígéretet.
A két esemény ellentmondásnak tűnik, amelynek okairól érdemes eltűnődni.
1. Geopolitikai értelemben a magyar–román viszonynak azért van önmagán túlmutató jelentősége, mert a két ország jelenleg – s úgy tűnik, tartósan – együtt alkotja az Európai Unió keleti (a posztszovjet térséggel közvetlenül érintkező) határvidékének déli részét. A tervek szerint mindkét országon keresztülhaladna az Ókontinens energiaellátása szempontjából kulcsfontosságú (és az utóbbi időben mind európai szinten, mind a magyar belpolitikában nagy vitákat kiváltott), az Egyesült Államok által is szorgalmazott Nabucco gázvezeték.
Az Európai Néppártnak mindkét országban több tagpártja is van. Romániában ezek közül legerősebb az egykori Demokrata Párt, amely közvetlenül karácsony előtt – egy kisebb párt felszívásával – Liberális–Demokrata Párt (L–DP) névre keresztelte át magát. Magyarországon az Európai Néppárt legjelentősebb tagja a Fidesz. A Fideszben és az L–DP-ben azonban nemcsak ez a közös, hanem az is, hogy míg Magyarországon a Fidesz élén álló Orbán Viktor, addig Romániában az L–DP támogatását élvező Basescu elnök az Európai Unió és az Egyesült Államok együttműködése (az ún. transzatlantizmus) iránt leginkább elkötelezett vezető politikai személyiség.
Ez Magyarországon élesebben mutatkozik meg, s ezért közismertebb tény, mint Romániában, azon egyszerű okból, hogy Magyarországon a belpolitikai törésvonalat egyértelműen az országot az orosz érdekszférába terelő szocialista–liberális kormány és az ennek transzatlanti alternatívát kínáló, néppárti Fidesz szembenállása határozza meg, míg Romániában a Traian Basescuval szemben állók tábora bonyolultabb arculatot mutat. Tény azonban, hogy Magyarországon a Fidesz, míg Romániában Basescu elnök a transzatlanti külpolitikai elkötelezettség első számú letéteményese, s ezért Romániában logikusan az L–DP-nek is annak kell lennie.
A Fidesz és az L–DP kapcsolata tehát úgy is felfogható, mint a magyar és a román „transzatlantisták” viszonya. Ha ez a viszony jó, az egyfajta transzatlantista együttműködés formálódását segíti elő az Európai Unió keleti határvidékének déli részén; ha viszont rossz, akkor az éppen ezzel ellentétes irányban hat, ami az egész térség biztonsága és jövője szempontjából fontos dilemma.
Tőkés Lászlónak és a Fidesznek hosszú évekre visszamenően nagyon szoros baráti viszonya van. A kapcsolat kezdete az 1989-es temesvári forradalom idejére datálódik, amikor a Fidesz is részt vállalt a romániai forradalmat elindító Tőkés közvetlen támogatásából, illetve az ő nemzetközi védelmének megszervezéséből. A Fidesz az európai parlamenti választás során is kiállt Tőkés László mellett. Ezt nem a Demokrata Párt és nem Románia ellenében tette. Sőt, ha valaminek, akkor éppen Románia nemzetközi imázsának tesz a legjobbat, hogy az 1989-es forradalom elindítója képviseli az országot az európai testületben. Mindezek miatt az L–DP támadása Tőkés László ellen súlyosan megterheli a Fidesz és az L–DP eddig egyértelműen barátian alakuló viszonyát.
A „cui prodest” – kinek használ a Tőkés László elleni támadás a néppárton belül – kérdésre tehát az első, s kétségtelenül legfontosabb válasz: annak használ, aki bármilyen oknál fogva ellenérdekelt a transzatlanti orientációra garanciát jelentő magyar és román politikai erők hosszú távú és stabil együttműködésében.
2. A magyar Fideszről és a román L–DP-ről szólva nemcsak a két formáció közötti hasonlóságokat, hanem a különbségeket is meg kell említeni. A fő különbség a rendszerváltó időkre megy vissza. A Fidesz a kádári magyar államszocializmussal szemben szervezkedő diákmozgalmakból szerveződött politikai párttá, míg a Demokrata Párt a Ceausescu-féle Román Kommunista Pártból – igaz, annak inkább reformer szárnyából.
A Tőkés Lászlóhoz való viszony Romániában az 1989-es év örökségéhez való viszony is. És ez szemmel láthatólag vitás kérdés az államelnök és a vele szoros kapcsolatban álló párt viszonyában. Basescu elnök Románia európai uniós csatlakozásának előestéjén ünnepélyesen elítélte a kommunista rendszer örökségét, de ezt az elnök tette, nem a Demokrata Párt. Basescu elnök személyesen fogadta Tőkés Lászlót, míg a Demokrata Párt, majd a belőle keletkező L–DP „szalonképtelennek” nyilvánította őt. Basescu elnök nyáron egész hetet töltött a Székelyföldön, ahol többek között baráti sörözést folytatott olyan magyar politikusokkal, akik Tőkés László támogatói és közismerten a területi autonómia elkötelezettjei. Az L–DP viszont éppen a területi autonómia iránti elkötelezettségére hivatkozva kívánja megakadályozni 1989 legfontosabb romániai örökösének a néppárti frakcióba való felvételét.
Ennek a kettősségnek kétféle oka lehet, vagy-vagy alapon. Az egyik lehetőség, hogy egyfajta szerepmegosztás van a román elnök és a mögéje felsorakozó párt között ebben a kérdésben, ami igen nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy Basescu elnök fellépése a Ceausescu-rendszer öröksége ellen hiteltelen, sőt álságos. A másik lehetőség, hogy az 1989-hez való viszony kérdésében tényleges ellentét uralkodik Basescu és az L–DP között. Kétségtelenül ez a jobbik variáció, de ez is nagy baj. Egy olyan politikai erő esetében ugyanis, amely a Ceausescu-párt egyik utódszervezete, alapvető kérdés az 1989-es örökséghez való viszony. Ha ebben a kérdésben nincs egyetértés az elnök és a párt között, akkor gyakorlatilag nem tekinthetők egy politikai táborhoz tartozónak. Sőt, ebben az esetben az elnök számára súlyosan kompromittáló az L–DP támogatása. Úgy is mondhatnánk: ebben az esetben a leginkább transzatlantista román politikai személyiség mögött nem áll stabilan egy politikai erő.
Mindamellett az a legvalószínűbb, hogy nem az egész L–DP áll hozzá negatívan Tőkés Lászlóhoz, a kisebbségi kérdéshez és 1989 örökségéhez, hanem csak a párt európai parlamenti frakciójának egyes, ilyen jellegű túlkapásra hajlamos személyiségei, és az ő meggyőzésükkel (vagy legalábbis visszafogásukkal) az L–DP vezetése és személyesen a román államelnök elkerülheti a fent említett csapdahelyzeteket. Magyar részről a Fidesz ebben partner szeretne lenni. Rövid távon kész arra, hogy egyeztessen a román testvérszervezettel Tőkés László felvételéről az Európai Parlament néppárti frakciójába, hosszú távon pedig építő párbeszédet szeretne folytatni az L–DP-vel a magyar–román viszony összes releváns területéről, így a kisebbségi kérdésről is.
3. Van ennek az egész történetnek egy olyan dimenziója is, amely egyáltalán nem a geopolitikáról, Romániáról, Tőkés Lászlóról, a kisebbségi kérdésről, vagy a magyar–román viszonyról szól, hanem az Európai Néppártról: annak jellegéről és jövőjéről. Van a néppártban egy olyan szokás, hogy a tagszervezetek kvázi vétót emelhetnek az országukból származó tagjelöltek befogadása ellen. A Tőkés-eset felveti a kérdést, hogy az ilyen vétót meg kell-e indokolni, s ha igen, akkor mivel lehet, s mivel nem?
Elfogadható érv-e a felvételi kérelem elutasítására, hogy Tőkés László területi alapú nemzetiségi autonómiát szeretne egy régiónak abban az országban, amelynek állampolgára? Olyan autonómiát, amely az Európai Unió számos tagállamában legitimen működik, s amelyek területéről az Európai Parlament néppárti frakciójának számos tagja toborzódik. Lehet, hogy Tőkésnek ezzel a törekvésével az L–DP képviselői nem értenek egyet, de ettől még a törekvés egyáltalán nem ellentétes az Európai Néppárt értékrendjével. Aki azt állítja, hogy ellentétes, az például elvitatja a dél-tiroli képviselő jogát, hogy tagja legyen a frakciónak. Az ilyen támadások a néppárti frakció teljes szétzilálódásához vezethetnek (amely kapcsán ismét fel kell vetni a „cui prodest” kérdését).
A tét nem kevesebb, mint a néppárt hitelessége.

A szerző a Fidesz külügyi kabinetjének vezetője