Kevés olyan alkotó van a kortárs művészetben, akinek a munkássága annyira sokrétű, személyes és mégis egyetemes, mint David Hockneyé. A brit festő, grafikus, fotós, digitális művész és színpadi látványtervező hét évtizede újra és újra képes meglepni közönségét. Éppen ma, Július 9-én ünnepli a 88. születésnapját, ma is aktívan dolgozik, és miközben hű marad saját látásmódjához, mindig új utakat keres a világ érzékelésére és bemutatására. Erről győződhettünk meg Párizsban a Louis Vuitton Fondation kiállításán, ahol tizenegy teremben több mint négyszáz műalkotása között barangolhattunk.
Feltárul David Hockney szerteágazó alkotói univerzuma
A David Hockney 25 című tárlat azonban nemcsak méretét és anyagát tekintve lenyűgöző, hanem azért is, mert a művész személyesen vett részt minden részlet megtervezésében. Így ritka és bensőséges betekintést kapunk alkotói univerzumába, amely az 1950-es évektől egészen a legfrissebb művekig ível.
Noha az elmúlt huszonöt év munkáira helyezték a hangsúlyt, ikonikus korai alkotásait is megtekinthetjük.
A kiállítás elején Hockney 1950-es–1970-es évekbeli munkáiból láthatunk válogatást a bradfordi pályakezdéstől a londoni és kaliforniai időszakon át. Egyik meghatározó motívuma, a medence megjelenik A Bigger Splash (1967) és a Portrait of an Artist (Pool with Two Figures) (1972) című festményeken.
Amit Hockney igazán mesterien művel, az nem más, mint a látás újraértelmezése. Nem fogadja el a hagyományos lineáris perspektíva kényszerét.
Tájképein, különösen Yorkshire vagy Normandia vidékén, sokszor több nézőpontot egyesít egyetlen képmezőben, ezzel közelebb hozva a látványt ahhoz, ahogyan valójában tapasztaljuk a világot. Ez a „több nézőpontos” megközelítés a fotóalapú munkáiban és digitális kollázsaiban is visszatér.
A természet iránti vonzalma az 1980-as és 1990-es években vált központivá munkásságában, ezt jól példázza A Bigger Grand Canyon (1998) című kép, majd visszatért Európába, hogy új szemmel fedezze fel a tájakat.
Hockney mindig is nyitott volt az új technológiák iránt. Az utóbbi években iPaden és iPhone-on is alkot, nem afféle kísérletként, hanem ugyanolyan komolyan és mélységgel, mint az olajjal vagy akrillal készült műveit.
Hosszú perceket elidőztünk abban a teremben, ahol mintegy hatvan – akrilfestékkel vagy iPaden készült – portréja van kiállítva barátokról, rokonokról, önmagáról. Portréi az emberi viszonyok finom rajzai. A kompozíciók visszafogottak, mégis mélyen árulkodók. Talán legismertebb ilyen műve a Mr and Mrs Clark and Percy (1970–71), ahol egy fiatal házaspár és macskájuk egyszerre idéz meg eleganciát, távolságtartást és intimitást. A figurák nemcsak megjelennek, hanem történetet mesélnek.
E portrékhoz társulnak úgynevezett „virágportréi”, amelyek különlegességét az adja, hogy digitális eszközön készültek, ám hagyományos keretet kaptak – szokatlan és egyben lenyűgöző látványt nyújtva, ezzel is elmosva a digitális és klasszikus művészet határát.
A Louis Vuitton Fondation első emeletét teljes egészében Normandiának szentelték a kurátorok, Suzanne Pagé és Sir Norman Rosenthal. A 220 for 2020 című sorozat – amely kizárólag iPaden készült – egyedi installációban látható, míg az akrilfestmények élénk ecsetvonásai Van Gogh-ot idézik. Egy különleges művészettörténeti párbeszédet is felfedezhettünk az egyik teremben, ahol Hockney munkái Fra Angelico, Claude Lorrain, Cézanne, Van Gogh és Picasso alkotásaira reflektálnak. Az itt bemutatott The Great Wall (2000) című sorozat pedig a Quattrocento korszakától napjainkig tekint át művészettörténeti utalásokat egyfajta óriási vizuális esszéként. Alkotásai az európai festészetre összpontosítanak, beleértve a korai reneszánszt, a flamand mestereket és a modern művészetet is. Innen a művész stúdiójába léptünk, amelyet egy táncteremmé alakítottak át, Hockney otthonának mintájára, ahol zenészek és táncosok rendszeresen fellépnek.
Hockney szenvedélyesen szereti az operát, így azokat a díszleteket is szemügyre vehettük egy új, polifonikus alkotásként újraértelmezve, amelyeket az 1970-es évektől kezdve készített. Az összművészeti térben a hangok és a képek eggyé olvadtak.
A tárlatot záró szekció bensőségesebb hangvételű: itt kaptak helyet Hockney legújabb, londoni otthonában készült festményei, amelyek Edvard Munch és William Blake inspirációjára születtek. A címek is beszédesek: After Munch: Less is Known than People Think (2023) és After Blake: Less is Known than People Think (2024). A művész szerint ezekben a festményekben csillagászat, történelem, földrajz és spiritualitás találkozik, emellett itt mutatja be legújabb önarcképét is.
Összességében elmondható, hogy az augusztus 31-ig megtekinthető kiállítás nem csupán egy retrospektív áttekintés, sokkal inkább egy élő dialógus a múlt és jelen között, egy lehetőség arra, hogy belepillantsunk a kortárs művészet egyik legnagyobb alakjának gondolkodásába, érzékenységébe és játékosságába.
David Hockney világa tele van színpompás színnel, fénnyel, mozdulattal – csak meg kell tanulni újra látni. És ebben Hockney az egyik legjobb tanítónk.
