Hihetjük, de valójában nem várhatjuk, hogy a piacra bekerült magántőke a biztosítottak, az állampolgárok érdekeit fogja kiszolgálni, amikor az ellentétes létének alapvető céljával, a profittermeléssel. Minden egészségügyi ellátásra, gyógyításra fordított forint a pénztártulajdonos zsebéből kivett pénznek minősül…
Hazánk mára a világ legprivatizáltabb országává vált, azaz tökéletesen ki vagyunk szolgáltatva a nagytőkének, és várhatjuk sorsunkat. Amennyiben gazdasági oldalról közelítünk az egészségügyi szektorhoz, láthatjuk, hogy ez volt a gazdaságnak az utolsó nagy szegmense, amely nem került még a magántőke kezére. Néhány éve még a GDP több mint 7 százalékát fordítottuk egészségügyre, ez mára ugyan 5 százalék alá süllyedt, de még így is nemzetgazdasági szinten látható, hogy hatalmas gazdasági volumen, amelyre érthető módon ki kívánja vetni hálóját a nagytőke.
Hihetjük, de valójában nem várhatjuk, hogy a piacra bekerült magántőke a biztosítottak, az állampolgárok érdekeit fogja kiszolgálni, amikor az ellentétes létének alapvető céljával, a profittermeléssel. Minden egészségügyi ellátásra, gyógyításra fordított forint a pénztártulajdonos zsebéből kivett pénznek minősül, amit az állam bízott rá. Tehát amennyiben a magántőke jól működik, azaz küldetésének megfelelően viselkedik, azon fog dolgozni, hogy a rábízott pénz minél nagyobb hányadát profittá konvertálja, azaz ne költse el gyógyításra. Gondolhatjuk azt, hogy ez nem így van, de csak abban az esetben számíthatunk erre, ha a piacra beengedett magántőke minden szereplője skizofréniában szenved.
A napokban olvashattuk az MTI hírei között a Pieter van Baal holland közgazdász, a holland nemzeti közegészségügyi intézet munkatársa által vezetett munkacsoport által készített tanulmányt, miszerint felmérés készült arról, hogy a biztosítók számára a dohányzó, kövér biztosítottak sokkal gazdaságosabbak, mint az egészséges életmódot folytató és hosszú életet élők. Ennek az az oka, hogy a kövér és dohányzó biztosítottak esetén kialakuló betegségek gyorsabban végeznek a biztosítottal, ők a ráfordítások vonatkozásában optimálisabb időpontban haláloznak el, mint az egészséges életmódot folytató, időskori, krónikus betegségekben szenvedők. Ebből a tanulmányból már körvonalazódhat számunkra az, hogy milyen népegészségügyi programot, milyen egészségnevelő és egészségmegőrző programokat készítenek számunkra a magántőke irányításával.
De nézzük meg a jó szándékú, „erős hittől sütő” minisztériumunk egészségpolitikáját! A népegészségügyi programot lesöpörték az asztalról. A 2006-os „kormányváltáskor” indult az „egészségügyi reformnak” nevezett program, amelynek során rendszerszerű szűrőprogram nem indult, ugyanakkor a szűrőprogramokról felvilágosító és reklámkampány készült több száz millió forintért. Az egészségügyi kasszában maradt milliárdokból, amelyet kivontak a gyógyításból, a minisztérium kizárólag céltámogatásként a vizesblokkok és az étkeztetés javítására engedett költeni. Ezt pedig megfejelte azzal, hogy a kórházaknak kötelezően széfeket kell elhelyezniük a kórházi szobákban. Gondolhatjuk azt, hogy a mi naiv és jó szándékú kormánypárti politikusaink valóban a kórházi WC-ket, a kosztot és a széfeket, valamint a reklámkampányok hiányát gondolták a hazai egészségügy neuralgikus pontjának, amelyeket ha megoldanak, a magánpénztáraknak is könnyebb lesz. Ugyanakkor az is lehet, hogy a magántőke jobb néven veszi az olyan beruházásokat, amelyek az ő kiadásait csökkentik, vagy nem növelik a jövőben. Amennyiben ugyanis rendszerszerű szűrőprogramok indultak volna, vagy technológiai fejlesztésre, diagnosztikus vagy terápiás eszközök beruházására kerül sor, azokat a későbbiekben a pénztáraknak finanszírozni kellett volna, tehát kiadással jár, ami profitjukat rontja. Amennyiben pedig a pénztár kezére jut az intézmény, WC-re már kevesebbet kell költenie. Láthattuk, hogy a befektetőként meghívott biztosítók vonakodása csak virtuális, mivel kerülni akarják a profitéhség látszatát. Ezért a magyar egészségügyi piacot és annak szabályozását úgy mutatják be, hogy a törvény tartalmát nem ismerő lakosság úgy gondolhassa, ezen a piacon ténylegesen nehéz lesz egy kevéske profitot realizálni, és a biztosítók csak jelentős szociális érzékenységüktől vezetve támogatják a jelenlegi egészségügyi kormányzat politikáját azzal, hogy jelenlétükkel megtisztelik a piacot.
A törvény azonban az újonnan alakuló pénztárak irányítását tökéletesen a magántőkére (lásd menedzsmentjogok), a piac szabályozását pedig gyakorlatilag minden korlátozás nélkül a pénztárakra bízza. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a díjtételbizottságokban ülő képviselőik nélkül semmilyen, szakmailag indokolható és szükséges terápiás vagy diagnosztikus eljárás nem kerülhet be a finanszírozotti körbe, hogy a pénztárak szerződéseiken keresztül meghatározhatják az ellátásra fordítható pénzmennyiséget és annak volumenét (bázisfinanszírozás, volumenszerződések, kapacitáslekötések stb.), hogy a pénztárak ellenőrizhetik (és nem független piaci szereplő) az általuk finanszírozott intézményeket. Ezen túlmenően preferáló szerződéseket köthetnek, amelyek a későbbi pénztárak által történő intézményi privatizációt determinálják. Ez azt jelenti, hogy 2009 és 2011 között a pénztárak számára a meghatározottól –10–+10 százalékos sávban enged eltérést a finanszírozásban, 2011-től pedig –20–+20 százalékos sávban. Így a pénztárak a számukra engedélyezett (javasolt) intézményi tulajdonszerzéssel könnyedén realizálhatják a profitot, amelyet pénztári tevékenység kapcsán látszólag nehezebben valósíthatnak meg, mert amennyiben az az intézményeknél keletkezik, már gond nélkül kivonható lesz a rendszerből, illetve a szükségtelenné vált intézményeket alulfinanszírozással könnyen csődbe vihetik. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi intézményi tulajdonosok, valamint az esetlegesen tulajdonszerzésben gondolkodó középvállalkozások számára a piac túlzott kockázatot jelent, mivel tulajdonuk állandó alulfinanszírozottságával kellene számolniuk.
Tehát a pénztártörvény a hazai egészségügyi piacon a nagytőke koncentrált expanzióját támogatja, a piac teljes szabályozását, a pénzelosztást és -ellenőrzést rábízza, valamint az intézményi privatizációt is tálcán kínálja számára. Mondhatjuk erre azt, hogy liberális egészségpolitikusaink ezt véletlenül jól kitalálták, gondolhatjuk azt is, hogy bíznak benne, ez jó lesz így. Egyben azonban biztosak lehetünk, hogy nem nekünk.
Már jelenleg lehet észlelni az egészségügyi piac mozgását, a növekvő beruházásokat. Az állami szektor koncepciózus szűkítése magától értetődően a magánszektor bővülését, a közfinanszírozás korlátozása pedig a magánfinanszírozás növekedését vonja maga után. Ez azt jelenti, hogy az állami szerepvállalás csökkenése (liberális honatyák az állami redisztribúciót szocialista vívmánynak gondolják, mint óriásplakátjaikról megtudtuk) generálja a magánszektor bővülését és az egyéni ráfordítások szükségszerű növekedését. Ez pedig azt jelenti, hogy az állami ráfordítások csökkenésével átmenetileg szűkül a piac, majd a lakossági kifizetések növekedésével bővülni kezd. Ahol a magánszektor jelentősebb szerepet kapott az egészségügyben (USA, dél-amerikai országok, miután az Egyesült Államok magáncégei betörtek az ottani piacokra, Svájc stb.), a piac bővülésével, szabályozhatatlanságával és a lakosság terheinek (a hozzáférés nehezítésével térítésessé teszik a látszólag finanszírozott szolgáltatásokat) jelentős emelkedésével kellett szembesülni.
A szerzők: Pesti Imre országgyűlési képviselő (Fidesz);
Szentes Tamás orvos-közgazdász
