Mi várható még szegény választótól, akinek az arcába vágják, hogy azért fosztják ki, mert szavazatával felhatalmazást adott rá? Tűrjön és nyeljen hangtalanul és tétlenül, mert képviseleti demokrácia van, ahol ő csak négyévenként jut némi korlátozott szerephez? A tiltakozás békés, konszolidált formái hatástalanok
Igaza van Lendvai Ildikónak: a parlamenti képviselők, pártvezetők, közéleti személyiségek elleni Molotov-koktélos támadások nemcsak az egyes személyeket, hanem magát a demokráciát fenyegetik. Miként nem tekinthetjük pusztán zavart elméjű emberek rossz tréfálkozásának a fehér (vörös) porok küldözgetését, a félelmet keltő vagy trágár leveleket, üzeneteket, telefonhívásokat sem. Jóllehet, aki közszereplésre adja a fejét, annak többet kell elviselnie, de a testi épségüket, életüket veszélyeztető bombák messze túl vannak mindenféle tűréshatáron. Nem dicsekvésképpen mondom, de számos újságíró is megtapasztalta már a kritika elferdült formáit, és az is kiderült sajnos, hogy nem lehet mindegyiket félvállról venni. A politikai erőszakra nem adhat oly kényelmes válaszokat a társadalom, hogy csak szórványosan előforduló jelenségről van szó, néhány feltűnni vágyó futóbolond erőfitogtatásáról.
A politikai merényletek hosszú ideig „némák” voltak. Robbantottak, felgyújtottak, megrongáltak pártirodákat, középületeket, politikusok lakását, bántalmaztak politikai szereplőket, de az elkövetők nem üzenték meg, hogy kik ők, milyen céljaik, miféle követeléseik vannak. Merőben új fejlemény, hogy a Magyarok Nyilai Nemzeti Felszabadítási Hadsereg nevű társaság – ha tagjai ismeretlenek is – kilépett a névtelenség homályából, és különböző akciói után közli tettének okait is. Bár a csapatról semmit nem tudunk, az sem kizárt, hogy a hadsereg csak egy ember, aki egy-egy támadás után, a félelmetes szervezet nevében vállalja a tettes szerepét, miként az is megeshet, hogy a szervezet a titkosrendőrség valamely alapítványa – harci módszerük egy demokráciában megengedhetetlen és elítélendő. Ám nem csak egy illegalitásban tevékenykedő harci alakulat lóg ki a jól működő demokrácia keretéből. Vannak tüntetők, akik gyakran túllépnek a békés demonstráció határain, és akadnak jogszerűen működő szervezetek is, amelyek agresszívnek minősíthető célokat fogalmaznak meg, illetve létükkel agresszív indulatokat váltanak ki.
Sokan a demokrácia diadalaként értékelik, hogy a koalíció képviselői a nagy társadalmi nyomás ellenére másodszor is megszavazták az egészségbiztosítás átalakításáról szóló törvényt. Lendvai Ildikó közvetlenül a Molotov-koktélos robbantások után nyilatkozta, hogy a szocialista párt nem engedi megfélemlíteni magát, és a fenyegetések ellenére is megszavazzák a törvényt. Igazi demokrata valóban nem hagyja magát külső nyomástól, fenyegetéstől, ijesztgetéstől, ígérgetésektől befolyásolni, döntéseit mindig belső meggyőződésből, lelkiismerete parancsára hozza. Molotov-koktélok, arctalan hadfiak, gyanús porok, trágár telefonok nem téríthetik el. Persze jobb lenne, ha a képviselőknek nem kellene efféle körülményekkel is foglalkozniuk. Avar János úgy véli: „A demokrácia lényege, hogy a nép által megválasztottak ne legyenek, sőt eleve ne is lehessenek kitéve nyomásnak, zsarolásnak, hát még terrorfenyegetésnek!” Apróbb fenntartásokkal ugyan, de elfogadjuk a fenti megállapítást. Mert aligha a nyomás hiánya a demokrácia lényege, de kétségkívül nagyon lényeges eleme annak. A kérdés csak az, mit tekintünk nyomásnak, vagyis honnan jön a demokráciát fenyegető nyomás?
Nyomásnak tekinthetjük azt, ha a többség a két választás közötti időszakban is szeretné kimondani, megvalósítani az akaratát? Az lenne a nyomásgyakorlás, hogy a választó elvárja választott képviselőjétől, hogy az ő érdekeit képviselje? S minek nevezzük azt a – többször bebizonyosodott – gyalázatos gyakorlatot, amikor a pénzügyi kormányzat potentátjai azzal fenyegetik a képviselőket, ha nem szavaznak előírásszerűen, a körzetük nem kap semmilyen támogatást? Demokratikus eljárás a képviselőt pénzbüntetéssel, etikai eljárással, kizárással győzködni a helyes voksolás érdekében? Ezek szerint a kormány, a párt, a frakció által kifejtett nyomás, nem tartozik a „demokrácia lényegéhez”; csak a választó antidemokratikus, ha befolyásolni akarja az általa választottat. Mintha a demokrácia kizárólag a parlamenti többség és a koalíciós pártok belső ügye lenne, a többiek örüljenek, hogy négyévenként részesülnek a demokrácia áldásából, viszont a köztes időben jobban tennék, ha meghúznák magukat, és nem zavarnák a népuralom szabad kifejlődését. Elgondolkodtató, hogy honi politológusok, publicisták, elemzők, teoretikusok csak elvétve közelítenek a demokráciához a felelősség felől. Nyilván senkinek nem kényelmes számot vetni a maga részével és adósságával, könnyebb elhallgatni a témát. Az egész rendszerváltás a felelősség elkenésével kezdődött (elmaradt az igazságtétel), és azóta oly kitüntetett tevékenységgé vált a maszatolás, hogy méltán érdemeltük ki a „következmények nélküli ország” szégyellnivaló címét. Mintha megfeledkeztünk volna arról az egyszerű tényről, hogy az emberi tettek nemcsak megtörténnek, hanem következményekkel is járnak, következésképpen nemcsak tetteseik vannak, hanem felelőseik is.
Egy „utópista” demokráciában a felelősök vállalják is a felelősséget, így a társadalom élete könnyeddé és átláthatóvá lesz, mindenki gond nélkül megtalálja a jogok és kötelességek közötti harmóniát, öntudatos állampolgárként nyilvánul meg minden fórumon, mindenféle helyzetben. Természetes lesz, hogy az ügyetlenkedő összesöpri a véletlenül kuka mellé hullott szemetet, miként az is, hogy a lakosság tudni fogja, kik herdálták el a köztulajdont, ha előfordulna ilyesmi. Megszűnnék a másokra mutogatás (a Fidesz tehet mindenről), az elkenés (ilyen a világ, az egész ország benne volt stb.), az intézményi elhárítósdi (a minisztérium követte el a hibát), mert az elkövetők nevet, arcot, személyazonosságot nyernének, és bármily hihetetlen, ennek egyenes következményeként a választópolgárok valós, hiteles, ellenőrizhető ismeretek alapján választhatnák meg képviselőiket. Vállalhatnák a saját felelősségüket a döntésükért, azaz érezhetnék, hogy valóban részesei a hatalomnak.
Mit mondjon az a választópolgár, akit tudatos hazugságokkal, az orránál fogva vezettek, vertek át és aláztak meg „demokratikus” politikai erők? Akik nem pusztán többet ígértek, mint amennyit teljesítettek, hanem eleve mást csinálnak, mint amivel elfogadtatták magukat? Akik a választási csalásokkal a felelős döntés illúziójától is megfosztották a választót? Nem a választási csalás törvénytelen, hanem a csalás elleni tiltakozás. A győztes a demokráciában megengedhető „életrevalóságnak” mondja a csalást, ha nem tetszik valakinek, négy év múlva lehet korrigálni. (Az 1947-es választási csalást 43 évig nem tudták korrigálni.) Mi várható még szegény választótól, akinek az arcába vágják, hogy azért fosztják ki, mert szavazatával felhatalmazást adott rá?
Tűrjön, és nyeljen hangtalanul és tétlenül, mert képviseleti demokrácia van, ahol ő csak négyévenként jut némi korlátozott szerephez? A tiltakozás békés, konszolidált formái hatástalanoknak bizonyultak. Az ellenállás demokratikus eszközeire a hatalom teljes közönnyel, rosszabb esetben véres erőszakkal válaszolt. A választópolgárok sokasága becsapottnak, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érzi magát. Rosszul működő, silány demokrácia az, ahol az embereknek ilyen a közérzete. Ennek ellenére sem elfogadható, hogy egyesek vagy egyes csoportok bombamerényletekkel, félelemkeltéssel fejezzék ki elégedetlenségüket, hatalmi igényeiket, de ők csak felerősítik, felgyorsítják a válság szélére sodort demokráciánk erózióját. Nem ők akarták a válság közeli állapotot, viszont fellépésük, megjelenésük félreérthetetlen tünete annak, közvetlen veszélybe kerültek a polgári demokrácia, a rendszerváltozás eredményei és reményei.
