Ady Endrét örökbe fogadták

A jelek szerint a Nyugat alapításának százéves évfordulója valami különös, mesebeli országban, meglehet, éppen Törpeországban zajlik, ahol az jött szokásba, hogy az irodalmi ősöket visszamenőleg hozzászabják a magukat azért nem kizárólag önerőből elsatnyító utódokhoz. Mostanában például legnagyobb, egyetemes mércével mérve is a legjelentősebbek közé sorolható íróinkat, költőinket fogadják örökbe a mai alkotók a Petőfi Irodalmi Múzeumban, s a tévé képernyőjén. Kit vagy mit is szokás manapság örökbe fogadni? Elhagyott, árva, éhező gyermekeket, kidobott vagy ketrecbe zárt állatokat, veszélyben lévő fákat. Ha szerintük ilyenek ma a Nyugat költői, írói, akkor az elmúlt évtizedekben ugyanezek az „örököseik” bántak velük úgy, hogy erre a sorsra jutottak, vagyis azok, akiknek döntő szavuk volt abban, miképp jelenjen meg mindennapjainkban a magyar irodalom, milyen hagyományokat, értékeket őrizzen, miről szóljon, miről hallgasson. Mi jusson el belőle az olvasóközönséghez. Ugyanazok, akik most hejehujáznak. Ady örökbefogadása például ekképpen zajlik: rövid monológokat mond a képernyőn Kovács András Ferenc költő, aki azért beszél Adyról, mert legalább húsz verse van, ami Adyt idézi, róla, neki szól stb. Térey János költő, író, drámaíró is beszél, biztosan nem azért hívták meg, meg az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulójára a Köztársaság téri véres fél nap eseményeiről írt drámát, hanem talán azért, mert mint Ady, ő is járt már kávéházban. Megállapítják Adyról, hogy nagy költő volt, de rossz verseket is írt, gyenge műveit azonban ma már egyikük sem olvasgatja. A műsorból az is kiderül, hogy Ady pozőr volt, és ő billentette le a fejét elsőként fényképeken, hogy látsszon, hogy nagy költő. Adynak voltak piszkozatai, nem igaz, hogy rögtön nyomdakész verseket írt. Adynak betegségei is voltak, de vérbajával még kérkedett is. Ady időnként berúgott, és Krúdy írja róla, hogy egyszer felmászott az operaház előtt a Szfinxre, mert Lédának gondolta az asszonyarcú, oroszlántestű alakot. Ady pont jókor hunyt el, mert így nem élte meg a trianoni tragédiát, és ebben hasonlít Petőfire, aki pedig a forradalom leverését nem élte meg. (Nana, Trianonért még lehet, hogy befut egy-két feddő hívás a belső megmondóktól.) A tévében hangulatos snittekkel mégis nézhetőre gyúrt műsor persze az Irodalmi Múzeumban felvett beszélgetés vágott verziója, utóbbi vélhetően az elhibázott alapkoncepció ellenére is értékesebb és érdekesebb volt, mint a lebutított tévés változat.
Ha azonban Lévai Balázsék stábja számára valóban a látottakat jelenti az ünnepi, irodalmi „örökbefogadás”, akkor azt mondom, maradjanak csak a Nyugatos óriások inkább árvák.
(Fogadj örökbe, m1, január 28., 22.50.)