Csapatépítés Huzella módra

Az élet focija kel életre Huzella Péter most készülő színházi estjén, amelyet február 14-én láthat először a közönség a Nemzeti Színház Háziszínpadán. Az énekes-gitáros előadóművész ezúttal a felnőtteket vonja be egy meglehetősen újszerű társasjátékba. A kulcsszó: foci.

Darvasi László A titokzatos világválogatott című könyve adta az ötletet Huzella Péternek új, egész estés interaktív műsorához. – Nagyon megtetszett ez a könyv, és szerettem volna megmutatni másoknak is; nem úgy, hogy kölcsönadom, hanem valahogy másképp – mondja Huzella, akinek szavai nyomán egy jórészt prózai est körvonalai rajzolódnak ki előttünk, bár a műsor Ady Dalok a labdatérről című versének zenés változatával indul. – A foci maga az élet. A férfi és a futball viszonyában van valami, ami kísértetiesen hasonlít a nőhöz, a szerelemhez, vagy a háborúhoz fűződő kapcsolatára. – Az est gerincét Darvasi könyvének Az én világválogatottam című fejezete adja. A szerző szerint az ember az életút felén összeállítja a saját csapatát.
– Nekem is van egy csapatom. A kapuban áll a nő, a jobbhátvéd a leves, a védelem tengelyében a középhátvéd, a szeretet áll. A balhátvéd a zene, középpályások a bor, a kávé és a mondat. Utóbbi néha még akkor is jól játszik, ha rossz taktikát adok neki, vagy ha a bíró lefújja minden megmozdulását – mondja nevetve Huzella, majd a férfibarátságról beszél, a „jobbszélsőről”, akit bármelyik posztra be lehet állítani, ha kell, gürcöl a középpályán, a szeretet helyett is be tud állni, sőt, ha a kapust kiállítják, ő kerül a helyére. – A válogatott fejezetében a kapustól, azaz a nőtől a centerig, tehát a gyerekig mindenkit végigveszünk, de akadnak olyan kedvencek, amelyek nem férnek bele a csapatba, viszont nagyon fontosak az életben, például így a középpályára bármikor beállítható séta, alkonyat, nevetés, sírás és kovászos uborka – mondja a muzsikus. – Mire a válogatottról szóló történethez érkezünk, a jelenlévők már fel lesznek készítve a játékra. Ekkor tizenegy embert kiválasztok közülük, és öszszeállítom a csapatot, amellyel két percre eltűnünk a nézők szeme elől. Mire az öltözőből visszatérünk, kész a bombabiztos produkció, amivel előrukkolunk. – Huzella magabiztosságát látva ugyan kissé elbizonytalanodom, mégis arról faggatom, miből gondolja, hogy lesz a közönség soraiban tizenegy meglett, felnőtt ember, akit rá lehet venni a részvételre. Ő persze azonnal meggyőz arról, hogy aggodalmam hiábavaló, a felnőttek ugyanolyanok, mint a gyerekek: szeretnek játszani. A színpadkép egyszerűnek ígérkezik: az előtérben egy focicipő lóg, egy sportszatyor a mezekkel és egy labdával, hátul pedig egy tábla, amire a taktikai utasításokat rajzolja fel majd a zenész. A havonta kétszer játszott est programja egyébként – ahogy ez a Huzella-műsoroknál lenni szokott – estéről estére változhat.
– Ahhoz, hogy a férfiak színházba menjenek, általában nők is kellenek, ezért törekedtem arra, hogy a téma ellenére ez ne csak férfi darab legyen. A kisprózák kiválasztásában a rendező, Gaál Ildikó segített, neki köszönhetően lett az egész egyfajta interaktív színház – mondja Huzella. A darab végén helyet kapott két monológot említi; a Ha jönnek a fiatalok címűt, amely szellemesen mutatja be, hogyan szembesül a korosodó játékos azzal, hogy a fiatalok már nem adnak neki labdát, s hogy már nem kap levegőt, de cserét mégsem kér, mert neki helye van ebben a csapatban. Aztán az öreg edző monológjáról beszél, amelyet minden edzés végén elismétel, mígnem egy új csatár kerül a csapatba, aki végre felteszi neki nagy kérdést – a válaszra pedig senki nem számít.