Feje tetejére állított gazdaságpolitika

Igen figyelemreméltó vélemény jelent meg a Magyar Nemzet január 16-i számának véleményrovatában Lóránt Károly: A magyar gazdaság: tovább, lefelé a lejtőn címmel. Íme a cikk befejező néhány mondata:
„…a magyar gazdaság azért (is) csúszik lejjebb és lejjebb a lejtőn, mert egy teljesen hamis, a gazdaság valóságos működésétől távol álló modell és elmélet (a neoliberalizmus) szerint elemzik és kívánják irányítani. Az e szellemben készült értékelések nem feltárják, hanem éppen ellenkezőleg, elkendőzik a valóságos problémákat. Ameddig e szemlélet marad az uralkodó, addig ismétlődő és hatalmas életszínvonal-áldozatok árán sincs esély arra, hogy az ország egy tényleges felzárkózási pályára térjen át.”
Ezek bizony kemény szavak. Alkalmasak arra is, hogy nyomukban vita bontakozzék ki, megszólaljon a közgazdász-társadalom és a politikai közszereplők is. Ez utóbbiak attól függetlenül, hogy ki melyik táborhoz tartozik. Ma már nincs értelme, hogy a bűnöst keressük, és vájkáljunk az érdekek dzsungelében, amelyek a magyar gazdaságot lejtőre vitték. Van egy adott helyzet. Miután e helyzet siralmas és fájdalmas jövőt ígér, a kérdés az, hogy akkor hogyan tovább. A Hogyan tovább? kérdésre adandó választ azzal kellene kezdeni, hogy áttekintjük azokat a tőlünk független tényezőket és körülményeket, amelyek, ha megfeszülünk is, olyanok, amilyenek.
Hat pont, azaz a „hatparancsolat”
1. Globalizmus. Ezen nem tudunk változtatni. A globalizmust lehet kritizálni, de a reális magatartás, ha tudomásul vesszük. A globalizmus olyan objektív gazdasági törvényszerűség, amit a nemzetközi munkamegosztás bővülése és a nemzeti határokat átlépő tőke profitéhsége termelt ki. Minden politikai akaratnál erősebb. Világméretűvé válása alapvető fejlődési törvényszerűség. A tudomány csak ideológiát teremtett hozzá. Ez a neoliberalizmus ideológiája.
2. Neoliberalizmus. A világgazdaság fejlődésének az ideológiai terméke. Megfogalmazásához az USA gazdasága adta az alapot. Lehet kritizálni, sőt szidni, de ez nem változtat azon, hogy a világgazdaságban ma uralkodó eszme. Ugyanakkor nem sebezhetetlen. Sebezhetővé éppen a forrásai teszik. Ami logikus és jó volt az USA-gazdaság struktúrája, fejlettségi színvonala és törvényes fizetőeszközének, a dollárnak világpénzszerepe mellett, nem biztos, hogy alkalmas olyan országok irányítására, amelyek nem rendelkeznek ezen adottságokkal.
3. Európai Unió. Az Európai Uniónak is elfogadott és érvényesített gazdasági doktrínája a globalizmus és a neoliberalizmus. Megváltoztatásához Magyarország súlytalan.
4. Transzatlanti kapcsolatok. Az Európai Unió szempontjából döntők és meghatározók. Ezen sem tudunk változtatni. Vegyük tudomásul, de ápolását bízzuk az unióra.
5. Világgazdasági konjunktúraciklusok. Ezek alakulását semmilyen eszközzel és módon nem befolyásolhatjuk.
6. A vállalatirányítás paradigmaváltása. Az elmúlt 25-30 évben zajlott le. Általánossá vált mint abszolút prioritás, hogy a gazdálkodás célkeresztjében a részvényesi érték (shareholder value) növelése áll. Magyarul azt mondanám, hogy felhalmozásorientált vállalatirányítás a jövedelemorientált szemlélet helyett. A Magyarországra betelepedett multicégek gyakorlata igazolja e gazdálkodási módot. Sajnos közgazdász-társadalmunk nemhogy terjesztette és magyarázta volna e gazdálkodási módot, szinte észre sem vette, hogy paradigmaváltás zajlott le.
A megváltoztathatatlan körülményeket nem kritizálni kell, hanem megtalálni a hozzájuk való alkalmazkodás módját. Ez a reálpolitika. Az alkalmazkodásban azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy milyen körülmények között és milyen helyzetben kezdjük az alkalmazkodást.
Mi jellemezte gazdaságunkat 2007 végén?
Nincs olyan alkotmányunk, amely lehetővé tenné a népképviseletre alkalmatlanná vagy méltatlanná vált képviselők eltávolítását a hatalmi pozíciókból. Az ország adósságcsapdában vergődik, termelőerőinek meghatározó része felett külföldi tulajdonosok rendelkeznek.
A társadalom kettészakadt és frusztrált. Az adósságcsapda passzív fizetési mérleggel párosul (ikerdeficit). A nemzetállami keretek között használható gazdaságirányítási eszközök hatástalanul működnek, vagy nem a nemzeti érdekeket szolgálják. A konvergenciaprogram nem a felzárkózást szolgálja, hanem a mértéktelen eladósodást legalizálja. A felbillent gazdasági egyensúly helyreállításának terheit nagy részben a társadalom viseli, miközben ártatlan a helyzet kialakulásában. Az ország fizetőképességének fenntartása nem a magyar kormány akaratától és döntéseitől függ. Az ország pénzügyi összeomlása a gyorsan növekvő államadósság mellett átmeneti intézkedésekkel csak húzható, halasztható, de teljes bizonyossággal bekövetkezik.
E sötét perspektíva elkerülése lehet egy új gazdaságpolitika egyetlen célja. Akár a jelenlegi kormány kezdi ezt el, akár a következő ciklus kormánya.
A gazdaságpolitika magyar útja
Alkotmányreform (vagy új alkotmányozás). A gazdaság tehermentesítése a külső adósságszolgálati terhek alól. Paradigmaváltás a gazdaságpolitikában. Egy ország életében a gazdaságpolitika mellett természetesen van társadalompolitika, szociálpolitika, családpolitika, tudománypolitika, agrárpolitika, külpolitika stb., de ezeket is átszövi a gazdaságpolitika primátusa. Az írás terjedelmi keretei miatt itt és most csak a gazdaságpolitikával foglalkozunk.
A mai politikai rendszerek alapmodellje a képviseleti demokrácia. Ez a politikai rendszer nem avult el. Helyette jobbat egyelőre senki nem ismer. Az a mód vált elavulttá, ahogy alkotmányunk megkerüli a képviseleti felelősséget. Az alkotmányjogászok feladata lenne, hogy megoldást kínáljanak arra, a népképviseletre alkalmatlanná vagy méltatlanná vált személyek miként távolíthatók el a hatalomból, nemcsak négyévi kormányzati ciklusonként, hanem bármikor, amikor bizonyítható alkalmatlanságuk vagy méltatlanná válásuk. E feladatot az alkotmányjogászok tekintsék felhívásnak és halálsikolynak az ország sorsáért aggódásban.
A magyar állam vezetői nézzenek szembe felelősségükkel, hogy miért és mikor került Magyarország adósságcsapdába. Magyarországnak az 1990. évi rendszerváltozás óta mindig volt kormánya, szabadon választott Országgyűlése, köztársasági elnöke. A költségvetési törvényt és a zárszámadást a kormány csak előterjesztette, de az Országgyűlés hagyta jóvá. Hogyan érvényesült a törvényalkotók népképviseleti felelőssége, amikor ma az adósságcsapda állapotában vergődünk, és sem az eddigi, sem a jövőbeli társadalmi áldozatok ellenére nem látszik megnyugtató esély arra, hogy az ország egy tényleges felzárkózási pályára tér át? Az esélyt csak az teremtené meg, ha az államadósság átütemezésével tehermentesülne a gazdaság az adósságszolgálat terhei alól. Ez nem ördögtől származó gondolat. A tőke természetes közege a konszolidált gazdaság, amelyben minimálisak a politikai és gazdasági kockázatok, és nincs veszélyeztetve a jövedelemtermelés zavartalansága. Természetesen az államadósság átütemezése szakszerű vezénylést igényel, és nem nélkülözhet egy olyan gazdasági programot, amely biztosítja a hitelezők kielégítését, ha nem is azonnal, de belátható időn belül.
A gazdaságpolitikai paradigmaváltás szükségességét Lóránt Károly indokolta a bevezetőben említett cikkében nagyon finoman, amikor azt mondta, hogy „…a nemzetállami keretek között használható gazdaságirányítási eszközök… nem tudják befolyásolni a konjunkturális és egyensúlyi viszonyokat”. Valóban így van. A gazdaságirányítás legfontosabb két részterületének, a fiskális politikának és a monetáris politikának a fókuszában a költségvetés hiányát finanszírozó külföldi hitelforrások biztosítása áll. A célt tévesztett pályán mozgó gazdaságirányítás e két legfontosabb eszköze fékezi a gazdasági aktivitást, amikor stimulálni kellene, és stimulálja, amikor fékezni kellene. E feje tetejére állított gazdaságpolitika magyar oldalon a makrogazdasági tudatlanság miatt, külföldi (valutaalap, Világbank) oldalon a gazdaság függő helyzetének tudatos kialakítása érdekében vezetett az adósságcsapda helyzetéhez. Adósságcsapdához, amelyben a hitelfelvételek egy idő után már nem fejlesztési célokat szolgálnak, hanem az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítése érdekében történnek. Magyarországon azonban az adósságcsapda a gazdaságtörténetben ismert jelenséggel, az ikerdeficit állapotával jár együtt. Ikerdeficittel, amikor is a költségvetés hiányával párhuzamosan és egy időben a folyó fizetési mérleg is deficitet mutat. Az állam mint szuverén szervezet azonban nemcsak az adósságszolgálat zavartalanságáért felel, hanem – mint szuverén szervezet – a fizetési mérleg egyensúlyáért is. A gazdaságpolitikának tehát egyidejűleg kellene biztosítania a devizában felmerülő, egyenes ágú adósságszolgálati kötelezettségek teljesítését és a szuverenitásából fakadó devizafizetési kötelezettségek teljesítését. E kettő együtt nem megy. A magyar gazdaság potenciális teljesítőképessége ezt a terhet nem tudja elviselni. Ezért van szükség a gazdaságpolitikai paradigmaváltásra.
A hét teljesítendő követelmény
A paradigmaváltás gyakorlati megnyilvánulása, sőt követelményei:
– az ország átmeneti tehermentesítése az adósságszolgálati kötelezettségek alól;
– pozitív diszkrimináció az országba beáramló működő tőke és a spekulatív pénztőke megkülönböztetésével a működő tőke javára;
– felhalmozásorientált fiskális politika;
– felhalmozásorientált adópolitika;
– konjunktúraorientált monetáris politika;
– új, nemzeti kereskedelmi bankrendszer megteremtése a külföldi bankok pozícióinak az érintetlenül hagyása mellett;
– mérsékelt restaurálás a tulajdonviszonyokban (a külföldi tulajdon irányító szerepének a megtartása és tiszteletben tartása mellett súlyának mérséklése nacionalizálással, de nem államosítással).
E követelményeknek eleget tevő – minden elemében részletesen is kidolgozandó – gazdaságpolitika beteljesedéséhez azonban idő kell. A nyíltan bevallott és meghirdetett ez irányú törekvések, párhuzamosan az alkotmányos deficit megoldásával, láttatni engednék azonban az alagút kijáratát, és megteremthetnék a kettészakadt társadalom egységének a helyreállítását. Enélkül csak a szomorú jövő víziója hatja át a társadalmat.

A szerző közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank nyugdíjas alelnöke, a CIB Bank első vezérigazgatója