Gyermekjogok-gyermekesélyek ma Magyarországon

Decemberben a Parlamentben nagy ünnepséget rendezett a kormány a gyermekjogokról szóló ENSZ-egyezmény ratifikálásának és az erre épülő gyermekvédelmi törvény megalkotásának 10. évfordulójára. Tulajdonképpen szégyenkeznünk illene ünneplés helyett, ugyanis a ratifikációval tíz évet késtünk, aztán a törvénybe foglalt gyermekjogok érvényesítésében alaposan lemaradtunk. Hiába mondja ki a törvény, minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy megkapjon minden segítséget képességei kibontakoztatásához és személyiségének egészséges fejlődéséhez, a közoktatási törvény tavalyi módosítása és a kormány napvilágra került, 2010-ig szóló tervei ezt egyenesen lehetetlenné teszik. Miközben az egészségügy szétverésén háborgunk, szép csendesen folyik egy másik, a gyermekeket éppen olyan súlyosan veszélyeztető intézményrombolás: a nevelési tanácsadók megszüntetése. Igaz, ezt újabban nem így hívják, csupán támogatják mindenféle más intézménnyel való öszszevonásukat.
Mindezt takarékossági megfontolásból. A képlet egyszerű és ismert: egy vezető és több helyettes kevesebbe kerül, mint több vezető és több helyettes. A közös gazdasági stábnak, a közös helyiségeknek is kevesebb a költsége. Ha nem jut szoba a pszichológusnak, el kell nevezni utazó szakembernek. Vigye a tesztjeit a hóna alatt, és ott vizsgálja a gyereket, ahol van. Igaz, szakmai követelmény, hogy a tesztvizsgálatokhoz megfelelő, állandó körülményeket kell teremteni, ahol semmi sem vonja el a gyermek figyelmét, hiszen a sorsát eldöntő vélemény érdekében végzi ezeket a szakember. A terápiára járó gyermek és a család számára sem mindegy, hogy az iskola folyosóján várakoznak, kitéve a többiek kíváncsi tekintetének, vagy a pszichológussal való kapcsolatuk titokban marad.
A nevelési tanácsadók szakmai közössége olyan szakemberekből áll, akik a segítő foglalkozások legkülönbözőbb területeit képviselik. Így, együtt érnek igazán sokat, tudják támogatni egymást a segítségre szoruló gyermekek fejlesztése, gyógyítása érdekében. Ha megbontják ezeket a teameket, szétdobják szakembereiket a különböző intézményekbe, kevesebbet ér a munkájuk, oda a 40 év alatt kialakított, Európában is egyedülálló ingyenes, hatékony segítő hálózat a 3–18 éves korosztály számára.
Szakmailag tehát meglehetősen aggályos a közoktatási törvény által szorgalmazott gyakorlat. A szakma véleménye azonban nem érdekelte a törvénymódosítókat és a koncepciókészítőket. Hiányoznak az iskolapszichológusok? Hozzunk olyan törvényt, hogy a nevelési tanácsadó pszichológusait kötelezni lehessen erre a munkára is. Kevés a fejlesztő pedagógus az óvodákban és az iskolákban? Mondjuk ki, hogy mindenki – képesítés nélkül is – végezhet, sőt köteles ilyen munkát végezni, aki a gyermekekkel foglalkozik. (Jövőre már a képzőintézményeket is bezárhatják, megint nyerve néhány száz milliót.) Jelenteni akarjuk az Európai Uniónak, hogy nálunk is meghonosítottuk a sérült, akadályozott gyermekek ép gyermekekkel való együtt nevelését, azaz az integrált nevelést? Kötelezzünk minden oktatási intézményt erre. Hogy ennek megvannak a maga szabályai? Na és?
Igaz, hogy az integrált nevelés csak úgy működik, ha az osztályban 15 százalék az integrált nevelésre szoruló gyermek, és részükre megfelelő óraszámban biztosítani kell gyógypedagógust, logopédust, pszichológust, fejlesztő pedagógust, gyógytestnevelőt, illetve pedagógiai asszisztenseket, de ez a szempont valahogy kifelejtődött. Így a speciális iskolákból átkerült gyermekek nem részesülnek olyan fejlesztésekben, amilyenekre a gyermekvédelmi törvény szerint joguk lenne. Hacsak a szülők nem hajtanak fel ilyen szakembereket, és pénzért, iskolaidő után foglalkozásról foglalkozásra nem cipelik egyre fáradtabb csemetéiket. A többiek pedig kapják a számukra követhetetlen általános képzést, aminek következtében frusztrálódnak, kudarcok, konfliktusok sorozata éri őket, jönnek az ideges tünetek, a magatartási problémák, a beilleszkedési zavarok. Küldenék őket a nevelési tanácsadókba, amelyek azonban már nem érnek rá a fejlesztésre, a terápiára, hiszen a közoktatási törvény szerint az a fő dolguk, hogy kiválogassák az integrált nevelésbe való tanulókat, hogy segítsék, sőt ellenőrizzék (?!) az iskolák felkészületlen pedagógusait annak érdekében, hogy az integrált nevelés minél tökéletesebb legyen. (Ha a pedagógusok szélnek eresztése helyett mindenkit átképzésre küldtek, és az integrált oktatás szolgálatába állítottak volna, most lennének partnereik a nevelési tanácsadó munkatársainak.)
Papírgyártással foglalkoznak majd azok a maradék szakemberek, akik nemsokára elhagyják majd az egyre rosszabb körülményeket nyújtó nevelési tanácsadókat, és inkább magánrendelőt nyitnak, hogy a látszatintegráció kínjait elszenvedő pénzesebb szülőknek és gyermekeiknek mentőövet nyújthassanak. Ez még súlyosabb következményekkel jár majd, mint az egészségügyben tervezett többszintű szolgáltatás. Akinek pénze van, az megmentheti a gyermekét. Akinek nincs, az nem egyszerűen olcsóbb szolgáltatást, hanem semmilyent nem kap. Ha ugyanis az iskolában nincs megfelelő óraszámban foglalkoztatott, speciálisan képzett szakember, akkor gyermeke nem fogja megkapni azt a segítséget, amely fejlődéséhez szükséges. Nem érvényesül az integrált nevelés haszna, az, hogy ép, átlagos képességű társainak viselkedésmintái hatnak rá, hogy nem érzi magát másodrendű állampolgárnak, megértő barátokra lel, és beilleszkedik majd az épek társadalmába.
Nagyon jó és szép dolog az integráció – de csak akkor, ha megteremtjük annak feltételeit is. Ellenkező esetben a visszájára fordulhat az egész, és így lesznek igazán szegregáltak azok a gyermekek, akik kamu integrált osztályokba járnak. Mivel szakszerű segítség nélkül lemaradnak, viselkedésük, tudásuk szintje egyre több gondot okoz az átlagos gyermekek oktatására és nevelésére felkészített pedagógusnak, akitől megköveteli a tanterv az adott évfolyamon elvárható szint elérését. Előbb-utóbb a többi gyermek és szüleik is az osztályba járó „SNI”-s, (sajátos nevelési igényű, korábban fogyatékosnak nevezett) tanulókat okolják majd az eredmények elmaradásáért. Konfliktusok forrása lesz ez gyermekek és gyermekek, szülők és szülők között. Az ép gyermekek is veszítenek vele, mert az integrált nevelés egyik haszna éppen az lenne, hogy megtanulják elfogadni a másságot, megtanulnak segíteni a rászorulókon, nem fognak idegenkedni a sérült emberektől. Együttérzést, szolidaritást, a másik ember problémája iránti érzékenységet tanulhatnának, amitől érzelmileg gazdagabb, pozitív énképpel rendelkező egyénekké válnának. Ehelyett mindenki vesztes lesz. A pedagógusról nem is beszélve. Hol vannak ilyenkor az ombudsmanok? A gyermekvédelem magukat ünneplő vezetői? A politikusok? A választási plakátokon mutogatott gyermekekért ki emel szót?

A szerző klinikai gyermek-szakpszichológus,
gyógypedagógus