Két repülőszerencsétlenség margójára

Az általam igen nagyra tartott Lovas István (a fősodorbeli média által agyonhallgatott híreket közzétevő sajtószemléi egyedülállók a magyar sajtóban) Az erő, a tisztesség és a hit, te ostoba! című publicisztikája Ronald Reagan több olyan tulajdonságát méltatta, amelyek valóban vitathatatlanok. Ilyenek voltak a kommunizmussal szembeni kérlelhetetlenség vagy az Egyesült Államok katonai-gazdasági biztonságának szem előtt tartása, de említhetnénk a szűkebben vett személyiségjellemzőket is, mint a következetesség minden helyzetben vagy éppen Reagan humora.
Az első szerencsétlenség: Ecuador
Azt gondolom azonban, hogy a kommunizmus rabigája alatt nyögő országok mellett léteznek olyan államok is, amelyeknek egészen más élményeik vannak a Reagan-korszakkal kapcsolatosan. Az összkép tehát jóval árnyaltabb. Írásomban két állam példáján igyekszem mindezt, továbbá azt bizonyítani, hogy az Egyesült Államok mindenkori érdeke mellett Reagannél azonos súllyal estek a latba azon gigantikus vállalatok szempontjai, amelyek sokszor az Egyesült Államok nemzetbiztonsági mutatványos bódéja mögé húzódva érvényesítették egyetlen céljukat: a profittermelést. (Éppen Reagan egykori tanácsadója, Milton Friedman szerint egy vállalkozásnak kizárólag a profitot kell szem előtt tartania, nem törődve azzal, hogy milyen öko-szocio-kulturális rombolással jár a tőke hasznosulása.)
Jaime Roldós, Ecuador elnöke 1981-ben nyújtotta be új szénhidrogéntörvény-javaslatát a parlamentnek. Az új tervezet – megvalósulása esetén – hatalmas mértékben változtatott volna a latin-amerikai ország és az addig mindenható olajvállalatok viszonyán. (Példaértékű lett volna minden olyan ország számára, ahol ideiglenesen olajvállalatok állomásoznak.)
A washingtoni hatalmi központból természetesen azonnal megindult a lejárató (média-) kampány Roldósszal szemben; annak ellenére hozták közös nevezőre a diktátor Castróval, hogy Jaime Roldós volt Ecuador első demokratikusan megválasztott elnöke. Hajthatatlanságát bizonyítandó, néhány héttel a törvénycsomag benyújtása után figyelmeztette a külföldi olajvállalatokat, hogy ha nem hajlandók elfogadni a tervezet jövőbeni rendelkezéseit, hagyják el az országot.
A második szerencsétlenség: Panama
1981. május 24-én Roldós váratlanul halálos repülőgép-balesetet szenvedett. Bizonyítani persze nem lehetett semmit, de a latin-amerikai sajtó CIA-merényletet sejtett/sejtetett a háttérben. Az új elnök Osvaldo Hurtado lett, aki az év végén már újabb fúrásokat engedélyezett az Amazonas medencéjében olyan amerikai nagyvállalatoknak, mint például a Texaco…
Panama elnöke, Omar Torrijos még Carter amerikai elnökből kényszerítette ki azt, hogy a Panama-csatorna valóban Panamáé lehessen. A hatalomváltást követően Torrijos mindvégig ellenállt a Reagan-kormány azon követelésének, hogy a csatornaegyezményt újratárgyalják. Két hónappal az ecuadori elnök szerencsétlensége után Torrijost is repülőgép-baleset érte…
Torrijos nemcsak az amerikai nemzetstratégiai célokat szem előtt tartó Reagan számára volt zavaró tényező, hanem azon óriás (olaj)cégek számára is, amelyek előszeretettel vettek részt Panama, de egész Latin-Amerika erőforrásainak kiszivattyúzásában. A stratégiai jelentőségű állam következő elnöke Manuel Noriega volt, aki szintén nem az Egyesült Államok elképzelései szerint tevékenykedett; egy új csatorna építését japán finanszírozással tervezte kivitelezni. Mindezt persze sem a Reagan-, sem az azt követő Bush-kormányzat nem nézhette tétlenül: nemcsak az Egyesült Államok geostratégiai védelme játszott ebben főszerepet, hanem azok az amerikai építőipari cégek is, amelyek – ha Noriega elképzelése megvalósul – milliárdos megrendelésektől estek volna el. (Mindez nem összekeverendő azzal a 2005-ös helyzettel, amikor Amerika – a jogos gazdasági patriotizmus által vezérelve – megakadályozta, hogy az Unocal olajtársaság a kínai CNOOC tulajdonába kerüljön, holott az félmilliárd dollárral többet ajánlott, mint a Chevron.)
Arra azonban senki sem gondolt, hogy – Noriega terveit keresztülhúzandó – az Egyesült Államok 1989. december 20-án megtámadja Panamát. Egy szuverén, független Panama japán támogatással: maximum egy hollywoodi horrorfilm végződhetett volna így Washington szemében, de valósággá semmiképpen nem válhatott. A mainstream média öt-hatszáz polgári áldozatról tudósított, de a jogvédő szervezetek legalább két-háromezer halottról beszéltek, továbbá huszonötezer ember vált hajléktalanná. Noriegát végül elfogták, Miamiba szállították, és negyvenévnyi börtönbüntetésre ítélték…
Reagan mint ugródeszka?
Ronald Reagan hite szerint az Egyesült Államok egyfajta világrendőrség szerepét hivatott betölteni, továbbá „isteni” feladata, hogy a világ lehető legtöbb olajlelőhelyét tartsa fennhatósága alatt. Hogy az elnök melyik lobbicsoport irányába volt elkötelezett ilyen téren, azt jól szemlélteti a kongresszus által még 1978-ban megszavazott, a közüzemi szolgáltatók szabályozásáról szóló törvény (Public Utility Regulatory Policy Act) sorsa. Ennek lényege az alternatív energiaforrásokat előállító vállalkozások segítése volt, az Egyesült Államok olajfüggését csökkentendő. Reagan hatalomra kerülésével ez a misszió szinte azonnal a háttérbe szorult.
Az elnök körül ugyanis már akkor ott ólálkodtak azok a figurák, akiknek „áldásos” tevékenységét ma is nyögjük. (Most csak igazán.) Közéjük tartozott az idősebb, majd a fiatalabb George Bush. De említhetjük Richard „Dick” Cheneyt is, aki egykoron a Halliburton érdekeltségébe tartozó Kellog Brown & Root vezérigazgatója volt. (A második iraki háború idején a Halliburton hétmilliárd dolláros szerződést kötött az állammal, az olaj-infrastruktúrában szükséges javítások elvégzésére.) A fiatalabb Bush totális tehetségtelenségének szintén a Reagan-éra biztosított tág terepet, ugyanis első energetikai vállalkozása, az Arbusto már a csőd szélén állt, amikor egyesült a Spectrum 7 nevű céggel. Utóbbit szintén egy fúzió mentette meg a tönkremeneteltől, a Harken Energy Corporation jóvoltából. Talán nem a véletlen műve lehetett az sem, hogy 1986-ban, miután Reagan alelnöke az idősebb Bush lett, a Harken váratlan finanszírozási forrásokhoz, „ajándék” olajfúrási jogokhoz jutott…
Matolcsy György a Heti Válasz február 7-i számában Robert Kagan Dangerous Nation című könyve kapcsán azt írja, hogy a „XX. század végéig egyértelműen nyertünk azzal az Amerikával, amely nemzeti céljait követve fellépett más birodalmak és elnyomó rendszerek ellen. A többi történelmi birodalom a hatalmi és fizikai függést használta, az amerikai birodalom a kereskedelem és pénz eszközeit: (…)” Jelen sorok írója szerint azonban egyáltalán nem ilyen egyértelmű a kép például a Reagan által fémjelzett korszakról. Vitathatatlan, hogy Reagan számára – ahogy Lovas is írja – „a legfontosabb az Egyesült Államok biztonsága” volt. De talán az sem kétséges, hogy a később már neokonzervatívként emlegetett csoportosulás előszeretettel használta fel Reagan magasztos céljait, a (saját) tőke forgási sebességét maximalizálandó. A kép mindenképpen árnyaltabb: az Egyesült Államok diktálta fegyverkezési verseny, illetve a gazdasági fölény egyfelől a kommunizmus összeomlását okozta Kelet-Európában, másfelől viszont olykor igenis diktatórikus arcot öltött, például Latin-Amerikában.

A szerző okleveles politikai szakértő